A Fotós utazás a Felvidék határán című blog folytatása

 

  2020. augusztus 09. vasárnap. Harmadik nap 

  A sokadik nyűgös ébredést követően hajnaltájt feladtam a pihenésért való reménytelen küzdelmet, kivártam a fényviszonyok javulását, aztán az 507-es úton

Kulcsos, reneszánsz kastély

visszafordultam a tegnap pánikszerűen ott hagyott Vágsziklás felé, de szándékomnak megfelelően csak a második faluig, Kulcsosig (1910: 253 szlovák, 4 német, 3 magyar, 4 egyéb) mentem. Látogatásom oka a főút mellett álló, 17.

Kulcsos, reneszánsz kastély

századi reneszánsz kastély megtekintése és fotózása volt. Az épület oldalsó részét és a valamiféle népünnepélyre felállított nagy sátrakkal és alkalmi színpaddal félig telt hátsó kertjét nem védte kerítés. Kora reggeli nagy magányomban zavartalanul körbejárhattam az egyemeletes kastélyt, és kedvemre fotózhattam.

Nemsó, Szent Mihály rka templom

  Amikor végre eluntam a dolgot, autómmal ismét az elmúlt este és éjjel sok bosszúságot okozott Nemsót (1910: 1.016 szlovák, 126 cseh, 77 német, 50 magyar) vettem célba. Perceken belül végeztem az 1766-ban épült, Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt római katolikus templom megörökítésével, majd miután 28 liternyi 100-as oktánszámú benzinnel 34 euróért csurig töltöttem a tankot (ez volt az első felvidéki tankolásom), az 57-es úton északnak indultam.

Felsőszernye, Nepomuki Szent János rka templom

  A Vlára-patak nyugati oldalán hosszan elterülő Felsőszernye (1910: 1.039 szlovák, 27 német, 21 magyar, 1 horvát, 3 egyéb) esztétikai értékét nagyban

Felsőszernye, a felvidéki-cseh határ a cseh Svaty Stepán felé

lerontja a patak és a vele párhuzamos országút keleti oldalán látható cementmű szürke silóinak lehangoló látványa. A települést a főút felől a patakon átívelő

Felsőszernye, a felvidéki-cseh határ, a cseh Svaty Stepán már a kertben van

egyetlen autós hídon lehet megközelíteni. Nincs túl sok régi épülete, a város központjában kialakított temetőben álló Nepomuki Szent János római katolikus

Felsőszernye, a felvidéki-cseh határt jelölő Vlárka-patak hídja a cseh Svaty Stepán felé

templom is egy 1942-es átépítés eredménye. Ellenben a temetőkert főutca felőli szélén első világháborús emlékműve van. Nem figurális, de tisztességes kinézetű. A patak hídján át visszaálltam a főútra, amin északra tartva mintegy öt kilométer után kiértem a Vlára-szorosban húzódó cseh határhoz. A határvonalat a cseh

Felsőszernye, a felvidéki-cseh határt jelölő Vlárka-patak

Svaty Stepán felé tartó út alatt elfolyó, keletről érkező Vlárka-patak és néhány lépésnyi hídja jelenti.A Vlárka háromszáz méterrel nyugatabbra betorkollik a

Felsőszernye, a felvidéki-cseh határ a Felvidék felé

délre, a Vág folyó irányába tartó nagyobb Vlára-patakba.
  Az alapos határszemlét követően visszaautóztam Nemsóhoz, ahol egy forgalmas körforgalomból keleti irányban kijőve a két kilométerre eső Bolesónak (1910:

Bolesó, kastély

304 szlovák, 53 német, 28 magyar) fordítottam a kocsi orrát. A főút jobb oldalán egy egyemeletes, többé-kevésbé felújítottnak tűnő kastélyféleség látszott, de ezenkívül semmi információm nincs róla. Lencsevégre kaptam, és mentem tovább.

Vágbánya, Mednyánszky-kastély

  Köveskő és a hozzá közeli Szaloncát követően befutottam az akkor még nem is sejtettem, milyen kalandokkal szolgáló Vágbányára (1910: 594 szlovák, 6 magyar, 2 német, 10 egyéb). Valójában egyetlen épület megtalálása izgatott, de az nagyon,

Vágbánya, Mednyánszky-kápolna

a régi fotókon látott, s igencsak szépnek tűnő Mednyánszky-kápolnáé. A földrajzi helyzetét illetően annyit tudtam róla, hogy a falu temetője mögötti magaslaton található, ami igaznak is bizonyult, mert a csökkentett sebességgel haladó

Vágbánya, Mednyánszky-kápolna

kocsimmal a temető vonalába érve már a főútról észrevettem a torony csúcsát. Fogalmam sem volt róla, hogyan kell megközelíteni, de elsőre nem tűnt megoldhatatlan feladatnak. Valójában nagyon reméltem, hogy a temetőből fel

Vágbánya, Mednyánszky-kápolna

lehet jutni hozzá, ezért az autót a közelben hagyva, a kerítés külső oldala mentén csak úgy, toronyiránt nekivágtam. Volt egy olyan elképzelésem, hogy a lábszáram közepéig érő, reggeli harmattól vizes fűben caplatva előbb-utóbb a sírhalmok között vezető ösvények egyikéhez érek, s majd akkor meglátom, hogyan tovább.

Vágbánya, Mednyánszky-kápolna

Csakhogy a kerítés hirtelen derékszögben elfordult tőlem, amiből rájöttem, hogy itt a sírkert hátsó határa. A kápolna viszont még mindig messze volt, ámbár onnan, ahol álltam, már nem láttam a temető mögött kezdődő gyümölcsös szilvafái miatt. Jobb ötletem nem akadt, átvágtam a fák között minden eddiginél magasabbra nőtt vizes füvön, s mire odébb egy újabb kerítés keresztezte utamat, az edzőcipőm és a zoknim ronggyá ázott. Ennél nagyobb gondot jelentett a felismerés, hogy vén fejjel

Vágbánya, Mednyánszky-kápolna

(2020 nyarán a 67. évemben jártam) hiába másznék át valahogy az akadály túloldalára, az ott kezdődő sűrű nádasféleségen és a tüskés bokrok erdején legfeljebb tankkal tudnám áthámozni magam. Pillanatokon belül rájöttem, hogy más útvonal után kell néznem. Mert természetesen nem adtam fel. A magam vágta csapáson mehettem vissza a kocsihoz, amivel elfurikáztam a múzeumnak berendezett Mednyánszky-kastélyhoz. Még jó, hogy tudtam a villa létezéséről, mert B tervként felötlött bennem, hogy ha a kastély itt, a családi kripta és kápolna meg ott, akkor logikus, hogy a kettő között lennie kell valami összekötő ösvénynek.

Vágbánya, A Mednyánszky-kripta bejárata a kápolna alatt

Csakhogy a kastély a szerény méretű parkjával együtt körbe volt kerítve. Hm, kerítés itt, kerítés ott, kerítés mindenütt, jó, hogy nem kerítették körbe az egész falut! Eszemben sem volt titkon belopózni a kertbe, mert bár a főbejáratnál ácsorogva egyet sem láttam, esélyes volt, hogy a múzeumnak használt épületet kívül-belül bekamerázták. De ki mondta, hogy kizárólag a kastély területéről lehet a kápolna felé indulni? - vetődött fel a kérdés, s ezzel kezdetét vette a C terv megvalósítása. A kastély zárt területének háta mögött egy újabb és egy leharcolt, régi épület látszott, a kettő között kitaposott ösvény vezetett nagyjából a Mednyánszky-kápolna irányába. Na, ide legalább nem húztak kerítést, tehát fényképezőgéppel a nyakamban rátértem a többnyire gyümölcsösök mellett haladó, emelkedőnek tartó gyalogútra. Százötven méter után jobb kéz felől teljes

Vágbánya, Mednyánszky-kápolna

terjedelmében feltűnt a kápolna, s már csak egy harmatos fűtől zöldellő széles réten kellett átvágnom, hogy a közelébe jussak. Térdtől lefelé hideg vízben úszott a farmerem és a cipőm, de nem számított. Célba értem! Most már mutasd, kicsim, mid van! A két, éppen csak kilincsre csukott ajtószárny közül az egyiket rossz szándékú emberek betörték, nyilván lopni jöttek. Belépve a szűkös, de barátságos épületbe, arra is hamar rájöttem, mit vittek el. Az egyetlen értéket képviselő tárgy a valószínűleg eredeti, régi csillár lehetett, aminek már csak a rozsdás tartólánca lógott le a magas mennyezetről. Miután a maradék mozdítható berendezést az egymással szemben elhelyezett rövid padsorok jelentették, nem sokat kaszálhattak a betörésen. Nem írom le a kis kápolna belsejét, a mellékelt fotók minden szónál beszédesebbek. Az 1866-ban neogótikus stílusban épült ékszerszépségű kápolna külső-belső fotózása után leereszkedtem az épület alatt rejtőzködő kripta szegecselt vasajtóval lezárt bejáratához. Mi az, hogy leereszkedtem, a vizes fűvel beterített domboldalon az oldalamon szánkáztam egy szinttel alább! Egy sebtében elkapott fatörzs állított meg. Mire ijedten feltápászkodtam, a védekezésre használt bal karom több sebből vérzett, a hónom alatti bőrfelületen tíz centi hosszú, vízhólyaghoz hasonló, ámde vörös színben lüktető hólyagok képződtek. Nyilván valami heveny allergiás reakció gyermekei voltak, mert délutánra nyom nélkül felszívódtak. Miután a kripta sötét bejáratán nem sok fényképezni való akadt, rövidesen indulhattam vissza a kastély közelében hagyott kocsimhoz. A ronggyá ázott vastag zoknikat lekaptam a lábamról, és a csomagtartóba dobtam őket. Két nap alatt sem száradtak meg. Nos, röviden (hm, inkább hosszan) ennyit az emberpróbáló vágbányai kalandokról.

Poroszka, Szent Péter és Pál rka templom

  Az egy kilométerre fekvő Poroszkán (1910: 1.093 szlovák, 88 magyar, 62 német, 14 egyéb) három nagyszerű látnivaló várt. Miután éppen az 1780-ból való (egy korábbi templom helyén épült), Szent Péter és Pál tiszteletére szentelt római katolikus mögött parkoltam le, elsőként ezt fényképeztem. A méretén már meg

Poroszka, ferences templom és kolostor

sem lepődtem. Gyönyörű, napsütötte vasárnap reggel, s nem mellékesen miseidő volt. Az épületet hátulról és oldalról fotóztam, azért innen, mert elsősorban ezeket az épületrészeket érte a napfény. Az ellenkező oldalon álló torony árnyékában szerénykedő kis park padjain a kint rekedt hívők sokasága hallgatta a kántáló pap szlovák nyelvű énekét. Amit a magam részéről kicsit férfiatlannak, herélt eunuchszerűnek találtam, de nem nekem énekelt. Különben is, református

Poroszka, 16. századi kastély

vagyok. Odébb álltam, hogy megnézzem az 1642-ben épült, nem túl távoli ferences templomot és kolostort is. Megvolt. Visszajőve az autóhoz, még egyre szólt az ének, s mint egy színpadi állóképen, a téren is minden változatlannak látszott. Körülbelül kétszáz méterrel odébb megint leparkoltam, hogy lefotózzam a gazdasági iskolaként funkcionáló 16. századi kastélyt. Mivel a templom ajtaja ebbe az irányba nyílt, ezúttal még hangosabban hallottam a saját hangjába beleszerelmesedett papot, aki - ebben most már biztos voltam - valójában a falu népének szerepelt. Ezt hívják (hívom) vallási köntösbe burkolt magamutogatásnak. Némileg bosszantott, mégis, inkább mulattatott a ravasz pap esete az orránál fogva vezetett jó néppel. Végül is, mi a probléma? Az egyik fél következmények nélkül kiélhette bűnös hiúságban fogant szereplési vágyát, a másik pedig - ha akarta - elhitte, hogy Isten földi szolgája kizárólag az ő lelki üdvéért rezegteti a hangját.

Oroszlánkő, tájkép kecskékkel

  A kastély előtti utcán tovább haladva, hét kilométerrel odébb elértem a váráról híres Oroszlánkőt (1910: 412 szlovák, 19 német, 1 magyar, 6 egyéb). Felautóztam a várromok közelségére utaló sziklaszirtek lábához, de a romok időigényes felkeresését nem vállaltam. Egyéb csodálnivaló pedig nemigen akad a falu környékén, hacsak nem éppen az a széles panoráma, ami a szirtek lábánál húzódó parkolóból tárul az ide felruccanó utazó szeme elé. Őszintén szólva, nem érte meg feljönni Oroszlánkőre (privát vélemény), de ha már ott voltam, percekig bámultam a Fehér-Kárpátok látóhatárig hullámzó hegysorát. 
   A visszaúton reméltem, Poroszkán időközben befejeződött a mise, mert ha aznap még egyszer meghallom a vékony hangú papot... Az égiek megkíméltek az újabb szenvedéstől, a templomot zárva találtam, a kis tér padjai kiürültek.

Vöröskő, háttérben a névadó szikla

  Tovább menve az 507-es úton, egy kilométer után balra lefordultam, hogy Tohányon és Mikosfalván keresztül eljussak a Poroszkától kereken tíz kilométerre fekvő, a Tovarska- (Tovarsky-) patak mellett található Vöröskőre (1910: 1.145 szlovák, 44 cseh-morva, 18 német, 17 magyar). Igazság szerint elsőre nem álltam

Vöröskő, a felvidéki-cseh határt jelölő Zapechova-patak és hídja a cseh Nedasova Lhota felé

meg a faluban, hanem lendületből tovább mentem a nyolc kilométerre húzódó cseh határhoz, ahol a határvonalat a parányi Zapechova-patak hídja jelenti. Cseh oldalon tovább haladva a 3-4 kilométerre fekvő Nedasova Lhotába lehet eljutni.

Vöröskő, a felvidéki-cseh határ a Felvidék felé

A felvidéki oldalon még megvannak az egykori határépületek, de ennek ma már csak történeti értéke van. A környék egyébként gyönyörű, amivel a jelek szerint sokan tisztában vannak, mert negyedóra alatt kéttucatnyi kerékpáros tekert el mindkét irányba. Az ilyen helyek közelében szokott elkapni az érzés, hogy jó lenne az úttól pár méterrel odébb egy kényelmes, fonott karosszékben néhány órát

Vöröskő, a felvidéki-cseh határ a Felvidék felé

elücsörögve bámulni a tájat és a ritka forgalmat. Az ad hoc álmodozás után visszatértem Vöröskőre, ahol ezúttal az észak-dél folyásirányú Tovarska- (Tovarsky-) patak hídjáról lefotóztam a főutcai háztetők mögött és fölött feltűnő, a falu névadójaként számontartott, a zöldellő domboldalon magányos szirtként felmeredő Vöröskő-sziklát. Amit én inkább sárgának láttam, de ez már a kákán is csomót keresés minősített esete.

Lednic, idilli falukép

  Mikosfalván és Tohányon át visszacsurogtam az 507-es úthoz, amiről a két kilométerrel odébb található Horócnál északra fordulva rátértem a Kvassón

Lednic, Nepomuki Szent János rka templom

keresztül Lednicre (1910: 774 szlovák, 11 német, 5 magyar, 15 egyéb) vezető útra. A Vöröskőtől légvonalban három kilométerre eső falu eléréséhez 15 kilométert kellett megtenni országúton. De nagyon megérte. A Lednic-patak által átfolyt falu

Lednic, várrom

a Nepomuki Szent Jánosról elnevezett katolikus templomán kívül (épült 1735-ben) számos régi parasztházat mutat fel, de mindez elbújik legfőbb nevezetessége, a 13. században épült vára mellett. Amit Csák Mátén kívül a Podmaniczkyak, illetve

Lednic, várrom

a Rákóczi család is birtokolt. Végzetét Sigbert Heister Habsburg szolgálatban álló osztrák tábornoknak köszönheti, aki 1672-ben elfoglalta, felégette és leromboltatta. Azóta úgy áll. A vár két részét sziklafalba fúrt alagút köti össze. A település építészeti értékeinek megtekintése után mentem tovább utamon.

Lednicróna, Szent Mihály rka templom

  Visszafelé tartottam délre, csakhogy nem azon az úton, amelyiken jöttem, hanem a falu déli felében a patakon átívelő kis híd mellett balra elhúzó, Alsónyíresden át Lednicrónának (1910: 453 szlovák, 46 német, 20 magyar, 18 egyéb) tartó másikon.

Lednicróna, Rákóczi-kastély

A patak mellett haladó úton öt kilométer múlva elértem a városka szélét, áthaladtam egy körforgalmon, illetve a mögötte elhúzó Lednic-patak hídján, ami után az első utcán balra betértem és leparkoltam. A település minden érdekessége

Lednicróna, kastélypark

ezen a részen koncentrálódott. Minden vonatkozásban legértékesebb épülete a közeli Szent Mihály római katolikus templom és a Lednic-patak között álló Rákóczi-kastély, de erről később. Azért később, mert elsőnek a kastéllyal ellentétes irányban elterülő, akkor még nem tudtam, mennyire terjedelmes kastélypark felé vettem az irányt. Ide szabad a bejárás, mert bár nyomokban látszanak a belépés korábbi szabályozásának jelei, de úgy látszik feladták. Mostanra afféle minden érdeklődő számára hozzáférhető városi közpark lett belőle, hatalmas, öreg fákkal, dombra fel, völgybe le kanyargó zegzugos sétányokkal, és néhány, a régi szép

Lednicróna, kastélypark

időkből csonkán vagy épen, mementóként itt maradt három tárgyi látnivalóval. Ezek közül elsőként a Vág jobb oldalán húzódó kastélypark eredeti kőfala mellett magasodó vén kolostor maradványait tekintettem meg. A három emelet magas öreg torony még teljes magasságában áll, mögüle azonban hiányzik a templom hajója és szentélye, ámbár az alapfalak hol térdig, hol vállig érő maradványai mutatják az egykori terjedelmet. A közelében egy ember magasságú, széles talapzat, rajta két térdeplő nőalak kőből faragott, allegorikus szobra látszik. A közelebbről nézve nem is kőből készült, hanem betonból öntött, kifinomultan

Lednicróna, kastélypark, Schreiber-mauzóleum

megmunkált szobrok egy nagyobb amforaszerűség két oldalán térdelnek, a fejüket vandál kezek letörték. Én meg az ő kezüket törném le. A harmadik, egyben utolsó látnivaló Jozef Schreibernek, az itteni üveggyár alapítójának (1892) egy nagyobb tisztás szélén álló mauzóleuma. Ez legalább ép, háborítatlan maradt. Az előoldali négy kőoszlop egyikének lábán az építő neve és titulusa olvasható: "Ed Hauser, k.u.k. Hof-Steinmetzmeister Wien". Visszasétáltam a kocsimhoz, pontosabban a tőle ötven méterre emelkedő, 1751-ből való Szent Mihály római katolikus templomhoz. Odabent mise zajlott, de mivel eredetileg sem szándékoztam benézni, elgyalogoltam a mellette lévő kis utca végéig, ahol díszes vaskapu és leeresztett sorompó állta utamat. Értettem a jelekből, nem mentem tovább, hanem onnan fényképeztem a virágokkal beültetett díszkert mögötti, a 16. században reneszánsz stílusban épült, de a 18. században barokk külsőt kapott, egyemeletes Rákóczi-kastély főhomlokzatát.

Puhó, evangélikus templom

  Ezek után autómmal visszatértem a patakon túli körforgalomhoz, amiből jobb kéz felé kijőve, hat kilométert követően Kebelesen, majd a Biela-patak hídjának túloldalán a Vág jobb oldalán fekvő Puhó (1910: 1.035 szlovák, 248 magyar, 238 német, 19 egyéb) városkában voltam. Miután az 1880-ból való evangélikus templomon kívül egyéb épületet nem akartam fotózni, egyhamar megint a Biela-patak melletti körforgalomnál voltam. Itt rátértem az északra vezető 49-es főútra, amin sorra átvágtam Donány, Lednickisfalu, Felsőzáros és Alsórétfalu településen, majd Puhótól 15 kilométerre befutottam Fehérhalomra (1910: 1.961 szlovák, 33

Fehérhalom, Szent István rka templom

német, 16 magyar, 4 egyéb). Itt az 1824-ben épült Szent István római katolikus templomot, illetve a templomkertben álló szürke sziklatömbbe ágyazott, az első

Fehérhalom, első világháborús emlékmű

világháborúban elesett katonák nevét soroló fekete márványtáblát fényképeztem. Természetesen kiugrottam a négy kilométerre lévő cseh határhoz is, aminek a

Fehérhalom, a felvidéki-cseh határ a cseh Strelná felé

vonalát a Biela-patak felső folyása adja. A hosszú visszaút után a puhói körforgalomból ismét keleti irányban, vagyis a korábban lefényképezett

Fehérhalom, a felvidéki-cseh határ a Felvidék felé

evangélikus templom felé tartó úton jöttem ki, csakhogy ezúttal megállás nélkül átvágtam a lakótelepi épületektől hemzsegő városon, azt követően a közeli

Fehérhalom, a felvidéki-cseh határt jelölő Biela-patak

Nemőcön, ami után nyolc kilométerrel elértem a manapság Vágudva néven jegyzett települést.
  A mai Vágudva öt, egykor önálló faluból állt össze: a Vág folyóba tartó, észak-dél

Vágudva, Kisudva, Szent Máté rka templom

folyásirányú Marikó-patak keleti oldalán fekvő Nagyudvából (1910: 653 szlovák, 3 magyar, 5 egyéb), a patak túloldalán található Kisudvából (1910: 229 szlovák), a két kilométerrel északabbra eső Kölesfaluból (1910: 432 szlovák, 10 német, 1 magyar), a Kisudvától másfél kilométerre, nyugatra lévő Sárosfaluból (1910: 164 szlovák, 5 német), végül az ettől egy kilométerrel délebbre fekvő Vágköréből (1910: 107 szlovák). Ez utóbbi a Vág időközben itt megépült víztározója miatt eltűnt a térképről. Az egyesített település Szent Mátéról elnevezett római katolikus temploma a Marikó-patak nyugati oldalán, tehát az itt fekvő Kisudva területén áll.

Vágváralja, Szent László rka templom

  Utam következő megállója a széles víztározó és a napfénytől csillogó víztükröt kísérő erdőség közötti, Vágzsigmondházát keresztező, nyolc kilométer hosszúságú úton elért Vágváralja (1910: 376 szlovák, 18 német, 11 magyar, 8 egyéb) volt. A falu nagyjából a Vág túloldalán található várossal, Vágbesztercével szemközt, a

Vágváralja, Szapáry-kastély, felette a povázsai vár

a folyóval párhuzamos, újonnan megépült Vág-csatorna töltése mellett, a vágbesztercei vagy más néven povázsai várral megkoronázott, 575 méter magas hegy lábánál fekszik. A várról, amiről a folyó mellől is látszik, hogy jelentős maradványai állnak odafent, nem sok újat tudok mondani. Akit érdekel a története,

Vágváralja, a Szapáry-kastély kertjének bejárata

megtalálja a könyvekben vagy az interneten. A falu bejáratánál látható, eléggé egyszerű megjelenésű, csaknem dísztelen Szent László római katolikus templomról mindent elárul a mellékelt fotó. A templom háta mögött létezik egy tip-top helyreállított Balassa-várkastély, de nekem valahogy jobban húz a szívem az olyan elhagyatott, lepusztult kastélyokhoz, mint amilyet az 507-es út közvetlen közelében látni. A térkép Szapáry- (más forrás Mérey-) kastély néven jegyzi, illetve említi, azt az egyemeletes, elég nagy területet elfoglaló barokk épületet, amit elsőre nem sikerült megközelítenem. Úgy értem, a közvetlen közelébe kerülnöm. Mindenütt kerítés fogta közre, s nem látszott rés a pajzson, egészen addig, amíg a közeli templom bejáratával szemközti szakaszon fel nem csillant a remény. A

Vágváralja, a Szapáry-kastély déli szárnya

kerítést itt belülről hosszabb részen nagyon sűrű és magas bokorsor kísérte. Kivártam, amíg a déli verőn amúgy is eléggé kihalt utca egészen elnéptelenedett, aztán egy nemes lendülettel átvetettem magam (átmásztam) az oldalsó keskeny vasajtó felett, belülre érve pedig sürgősen eltűntem a növényzet megbízható fedezékében. Mindössze azon izgattam magam, hogy jól mértem-e fel előzetesen a terepet, ugyanis kínos meglepetést jelentett volna, ha egy pillanatra rám csodálkozó, aztán a lábszáramat flegmán szétmarcangoló vérebbel találkozom. Magamat összehúzva egy percig vártam, s miután sem ember, sem állat nem reagált a megjelenésemre, kissé bátrabb lettem, s a tilosban járók feszült lelkiállapotában elindultam felfedezni. Nem akartam semmi rosszat, de a kerítésen kívülről a remek épületnek csak egy szeletét tudtam fényképezni, s ennél azért többre vágytam. Most megkaptam, mehettem, amerre jónak láttam. Tíz percen belül végeztem a kastély barokk homlokzatának, ívelt főbejáratának, fakapujának, a földszinti ablakokat védő dekoratív kovácsoltvas rácsoknak, és a támpilléres hátsó traktusnak a fotózásával. Az épület ajtajait zárva találtam, miáltal maradt a külső fotózás, de így is többet értem el, mint amennyit kezdetben reméltem. Úgy távoztam, ahogy jöttem, a vasajtó tetején át. Ez jó móka volt!

Jeszence, Szent Mihály rka templom

  A faluval északról szinte összenőtt Sebestyénfalva után balra lefordulva betértem az öt kilométerre eső Jeszencére. A mai település a Vágba tartó Papradnó-patak

Jeszence, Szúnyogh-kastély

keleti oldalán lévő Kisjeszence (1910: 194 szlovák, 6 magyar) és a patak másik oldalán fekvő Nagyjeszence (1910: 239 szlovák, 7 német) 1921-es egyesítésével jött létre. Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt római katolikus temploma 1781-ben, barokk stílusban épült egy 13. századi templom helyén. A templom a kisjeszencei falurész dombjának aljában áll. A falu másik nevezetessége a nagyjeszencei Szúnyogh-kastély. Eredetileg a 15. századból való, de mai alakját a 19. és 20. századi átépítések során nyerte.

Trencsénselmec, Assisi Szent Ferenc rka templom

  Visszaautózva az 507-es úthoz, a Vág-csatorna közelében továbbmentem északkeletnek, aztán öt kilométerrel odébb befordultam Fűrészfalu, és azon túl a Styávnik-patak felső folyása mentén fekvő Trencsénselmec (1910: 3.543 szlovák, 18 német, 12 magyar, 18 egyéb) irányába. A település látnivalója az 1771-ből való barokk Assisi Szent Ferenc római katolikus templom.

Nagybiccse, Mindenszentek rka templom

  Visszafordulva déli irányba, a Fűrészfalu alatti hídon áttértem a Vág-csatorna (Hricovsky kanál) túloldalára, áthaladtam Kisbiccsén, ahonnan hamar elértem a néhány kilométerre eső Nagybiccsét (1910: 2.298 szlovák, 438 magyar, 347 német, 1 rutén, 38 egyéb - főleg cseh-morvák). Emlékezetes sétákat tettem az utcáin, a

Nagybiccse, rka templom és városi csatorna

végén majdnem annyira megkedveltem, mint Szakolcát. Érkezésem után a tágas főtéren, a Mindenszentek római katolikus templom közelében találtam parkolóhelyet. Nevezett templom helyén már a 13. században is templom állt, amit a 16. században reneszánsz stílusban átépítettek, de 1904-ben az egész leégett, mai kinézetét a helyreállítás során nyerte. Találomra indultam városnéző sétára,

Nagybiccse, a városi csatorna a központban

de mindjárt elsőre jó irányba indultam. Nagybiccse egyik szimpatikus jelképe a belvárost átszelő csatorna, amit sok kis gyalogoshíddal tettek még látványosabbá. Nem tudom, hogy a csatornát tápláló vizet az északról délre tartó, a Vág-csatorna alatt elvezetett Petrovic-patakból, vagy magából a Vág-csatornából vezetik ide? Akárhogy is, nagyon jó ötlet volt. A forrásról azért nem lehet biztosat tudni, mert a turistacsalogató belvárosi csatorna csak a főtér és a Thurzó-várkastély közötti,

Nagybiccse, zsinagóga

nagyjából négyszáz méteres szakaszon látható, a két végén alagútban tűnik el. A most már kellőképpen felmagasztalt csatorna hosszabb része a templom előtt elhúzó Sidónie Sakalovej utcában látható. A vízzel feltöltött árok az utca nyugati oldalán olyan közel vonul el a régi házak előtt, hogy ott csak a gyalogosoknak kiépített járdán lehet közlekedni, míg az autók a csatorna keleti oldalán szélesebbre hagyott részen haladhatnak. Legnagyobb megdöbbenésemre a Vág irányába alig észrevehetően csordogáló vízben akkora pontyok (valószínűleg tükörpontyok)

Nagybiccse, Thurzó-várkastély

úszkáltak, mint amekkorákat gyerekkoromban láttam a Hold utcai piac halárusainak hatalmas akváriumaiban. Nem hittem a szememnek. Akkor meg pláne nagyot néztem, amikor észrevettem, hogy amíg a korlátra könyökölve bámulom és számlálom őket - fél perc múltán hét-nyolc megtermett jószág körözött alattam -, ezek onnan lentről úgyszintén szemmel tartanak engem. Felúsztak a felszín közelébe, és a vízből kiemelkedő szájukkal mintha csókokat dobtak volna felém. Hihetetlenül bizarr látvány volt. Na persze nem kell rosszra gondolni, a csókra csücsörített szájuk nem az egyoldalúan szárba szökkenő szerelem megnyilvánulása, hanem a valami kaja utáni sóvárgás kifejeződése volt. Remélem. Gondolom, szigorúan tilos volt kifogni őket, ellenben a helybéliek által való

Nagybiccse, Thurzó-várkastély

alkalmi etetésüket engedélyezték, s most tőlem is valami nasit szerettek volna kapni. Mivel a jelenet kezdett kínossá válni, odébb álltam öt méterrel, erre fel csapatostól jöttek utánam, minekutána sürgősen eltávolodtam a korláttól. Addig távolodtam, míg az egyik közeli keresztutca sarkán feltűnt az ütött-kopottan is szép, 1801-ből való öreg zsinagóga, amit több szögből is lefotóztam. A csatorna túloldalán megláttam a Thurzó-várhoz (épült 1571-ben) tartozó nászpalota bejáratát, s miután többedmagammal beléptem a kapun túli térre, bal kéz felől feltűnt maga a négy sarokbástyás vár is. A bástyákból persze csak a két felém nézőt láttam, de az épület tengelyéből kiemelkedő toronnyal együtt így is nagyszerű látványban részesültem.

Trencsénpéteri, Szűz Mária Születése rka templom

  Nagybiccse főbb érdekességeit ekképp letudva, visszaültem az autóba, és a 10-es főúton északra tartva a Vág-csatorna hídja után két kilométerrel betértem a Petrovska-patak mellett fekvő Trencsénpéteribe (1910: 997 szlovák, 5 német, 3 magyar). A Szűz Mária Születése nevet viselő római katolikus templomát a 18. század közepén klasszicista stílusban építették.
  A templom lefotózását követően Kolarócon keresztül tovább haladtam északra,

Trencsénmakó, a felvidéki-cseh határ (1) a cseh Velké Karlovice felé

a Nyugati-Beszkidek Javornik-hegységének északi lábánál, a cseh határ közelében nagy területen fekvő Trencsénmakóba (1910: 2.204 szlovák, 51 cseh-morva, 25 német, 21 magyar). Régebbi elnevezése Viszoka-Makó. A Kiszuca-patak és mellékvizei (Trojacsko-, Pavelkovski-, Varechov-, Jedlovnik-patak, stb.) mellett hosszan elnyúló település csak 1895-ben nyerte el önállóságát, addig Hegyeshely (Viszoka) nyugati külterületének számított. Sok építészeti érdekessége nincs, Szent Péter és Pál tiszteletére szentelt római katolikus templomát 1803-ban építették. A 10-es (E442-es) főút menti település azonban olyan helyen fekszik,

Trencsénmakó, a felvidéki-cseh határ (1) a cseh Velké Karlovice felé

ahonnan autóval három, viszonylag közeli határponthoz is el lehet jutni. Ebből kettő ma is aktív részese a közforgalomnak, a közúti személy- és áruszállításnak, a harmadik már speciálisabb eset, annak létezését inkább csak a turisták, kiváltképp

Trencsénmakó, a felvidéki-cseh határ (1) a Felvidék felé

a téli sportok szerelmesei tartják számon. Kezdem ez utóbbival. Trencsénmakó nyugati vége közelében, az út jobb oldalán feltűnik egy vendéglő (Penzión Makov), elsőként az ezzel szemközti utcába kell behajtani. Az aszfaltozott út Kopanice

Trencsénmakó, a felvidéki-cseh határ (2) a Felvidék felé

külterülethez vezet. Ezután az út egy darabig még nyugatra tart, majd nagyjából két kilométer után délre fordul: pont ott, ahol éppen csak érinti a cseh határt, a jobb oldali lejtős földút elején látni a piros tetejű határkövet. Aztán máris eltávolodik a

Trencsénmakó, a felvidéki-cseh határ (2) a Felvidék felé

határtól, és a Javornik belsejében vezető, nagyon szép erdős tájakon kanyargó út végül kiér egy néhány panzióból és étteremből álló épületcsoporthoz. Az utolsó szálláshely mögött százötven méterre ott a határ, amit átlépve, a földes-murvás erdei úton a cseh Velké Karlovice felé lehet indulni. Nem mondom, hogy egymásba értek volna a jövő-menő autók, de az alatt a negyedóra alatt, amíg ott nézelődtem

Trencsénmakó, a felvidéki-cseh határ (3) a cseh Horní Becva felé

és fotóztam, körülbelül tíz kocsi és tucatnyi kerékpáros haladt el mellettem. A trencsénmakói vendéglőtől (Penzión Makov) idáig pontosan tíz kilométert tettem meg. Természetesen ugyanennyi volt a visszaút is. Nevezett vendéglővel szemben kiértem az E442/10-es főútra, balra ráfordulva öt kilométert vezettem, mire elértem

Trencsénmakó, a felvidéki-cseh határ (3) a Felvidék felé

a kettes számú határátkelőt. Ez egy partizánemlékművel fűszerezett határvonal (a környéket régebben Dupacka néven jegyezték), amin túl ugyanabba a Velké Karlovicébe lehet eljutni, mint az először bemutatott határátkelőtől. A Trencsénmakó melletti határátkelők harmadik tagja a további két kilométerre, északra található Bumbálka, ahonnét az út a cseh Horní Becva felé visz tovább.

Hegyeshely, a Kelcsov falurész feletti felvidéki-cseh határ a cseh Staré Hamry felé

  A három átkelőhely felkeresése, bejárása, valamint Trencsénmakó teljes hosszában való átautózását követően áttértem a keleti szomszédságban, a Kiszuca-patak mentén Trencsénmakónál is hosszabban elterülő Hegyeshelyre (1910: 3.643 szlovák, 64 német, 27 magyar, 35 egyéb - főleg cigányok). Mint korábban említettem, régen Viszoka néven ez volt az anyatelepülés, és 1895-ben ennek a nyugati részéből vált ki és lett önálló az addigi Viszoka-Makó (Makov), a mai Trencsénmakó. Hegyeshely területén a keletre tartó 487-esen autózva a

Hegyeshely, a Kelcsov falurész feletti felvidéki-cseh határ

Nizny Kelcov feliratozású kis vasútállomásnál átvágtam a főúttal párhuzamos vasúti síneken, három kilométerrel északabbra elértem Hegyeshely egyik külterületét, Kelcovot, innen pedig a további másfél kilométerre eső Hluchanka-nyeregben húzódó cseh határt. Ez ismét egy kevesek által ismert és használt, mondhatni mellékhatárátkelő, ami mögött (többek közt) a 11 kilométerre található Staré Hamryba lehet eljutni. A Felvidék felől érkező keskeny aszfaltút egy négy öreg fa által közrefogott, a fehérre festett talapzatán 1873-as évszámozású Krisztusos

Hegyeshely, a Kelcsov falurész feletti felvidéki-cseh határ

vaskereszt közelében halad el. A tulajdonképpeni határvonalat a fák mögött két méterrel elhúzó, az aszfaltutat pár lépéssel arrébb keresztező földút jelenti. Az országút itt éri el a legmagasabb pontját, s pár lépést követően máris lejteni kezd. Ott kezdődik Csehország. Az említett fák között, a kereszt közvetlen közelében

Hegyeshely, a Kelcsov falurész feletti felvidéki-cseh határ a Felvidék felé

elhelyeztek egy támla nélküli fapadot, ahonnan szép kilátás nyílik a Felvidék irányába, de a csendes környéken mindenfelé 800-900 méter közötti hegyekre látni. Tíz percen át ücsörögtem a padon, de mindössze egyetlen, Csehországba tartó autó haladt el a közelemben. Mire kinézelődtem és az egész napos hajsza után többé-kevésbé kipihentem magam, késő délutánra járt. Annyira megfogott a környék szépsége és nyugalma, hogy először arra gondoltam, itt keresek magamnak éjszakai pihenőhelyet. Ennek érdekében autókáztam egyet a környéken, s bár akadt volna egy-két megfelelő hely, mégis a továbbmenetel mellett döntöttem. Egyszerűen nem tudtam leállni, úgy véltem, legalább egy újabb település felkeresése belefér még a napba. Tulajdonképpen belefért, de nem abban a formában, ahogy odafent, a hegynyeregnél elgondoltam. Visszacsurogtam Hegyeshelyre, ahonnan a 487-es úton keletre indultam tovább. Érdemes tudni, hogy az útmente Trencsénmakótól a 27 kilométerre fekvő Csacáig szinte megszakítás nélkül beépült. Csak az egyes települések névtáblája mutatja, éppen melyik faluba ér az ember fia. Körülbelül így jártam Turzófalvával (1910: 8.203 szlovák, 127 német, 49 magyar, 1 román, 54 egyéb - főleg cseh-morvák) is, az országút és a sínek közti fűsávba állított táblán egyszer csak felbukkant a neve. Még egy kilométernyit mentem előre, aztán megadtam magam. Jó, ennyi elég volt! Az út jobb oldalán egy kulturáltnak látszó kerthelyiség, vele szemközt, a bal oldalon egy földes-murvás autóparkoló látszott. Bekanyarodtam a parkolót szegélyező, árnyat adó bokorsor mellé, aminek a túloldaláról odahallatszott a Kiszuca-patak csobogása. A kocsi belsejét kényelmesebbre alakítottam, aztán, lévén semmi egyéb dolgom, figyelmemet a tíz méterre lévő út kocsiforgalmának, valamint a túloldali kocsmaszerűség vendégforgalmának szenteltem. Egyik megfigyelés sem volt minden tanulságtól mentes. A járműforgalomról például egy órával később megállapítottam, hogy az itteni népek igencsak kedvelik a kombiautókat, minden második személygépkocsi ebbe a kategóriába tartozott. A sok motoroson és kerékpároson nem lepődtem meg, legfeljebb ez utóbbiak merészségén, hogy lényegében védtelenül kimerészkednek a vészesen forgalmas útra. Ami a vendéglátóipari egység látogatóit és a környéken sétáló helybélieket illeti, egy bizonyos idő elteltével kifejezetten baráti érzésekkel voltam irányukban. Idehaza nemigen látni ehhez hasonló, visszafogott hangerővel, derűs hangulatban való italozást. Magányos betérőt nem is láttam, viszont csinosan kiöltözött, egy-kétgyerekes családokat, illetőleg fiatalabb vagy korosabb párokat igen. Tíz-húsz percnél több időt nem töltöttek a kerthelyiség asztalai mellett, megitták a magukét és jöttek kifelé. Részeg vagy kapatos embert egyet sem láttam, pedig a lassan múló órák alatt odabent megfordult vagy száz ember. De a gyalogosoknak hagyott út menti sávban sétálók, vagy gyerekkocsit tolók is emberibben viszonyultak a társukhoz, vagy a szembejövő ismerősökhöz, mint amihez idehaza szoktam. Nem kellett értenem a nyelvüket, olvastam az arckifejezésekből és a gesztusokból. És bár történelmi okokból nemigen szívleltem a szlovákokat, a látottak eredményeként azon a délután jelentősen mérséklődött a zsigeri ellenszenvem. Aztán leszállt a minden porcikámat újra próbára tevő este. Éjféltájt, az egyik esedékes felriadásom alkalmával a gyengén megvilágított, kihalt parkolóban észrevettem a közelemben megállt két kocsit. Az egyikből négy, a másikból három fiatal szállt ki, s miközben egymással beszélgettek, a kelleténél többször néztek az autóm felé. Volt egy olyan érzésem, hogy nem tudják eldönteni, van-e valaki a kocsiban vagy sem? Az addigra kihalt országúton lassú menetben elhaladt egy harmadik autó is, a benne ülők a lehúzott ablakokon át intettek az ittenieknek, azok meg vissza. Addig sem fáztam, de még inkább melegem lett. Öt perc elteltével a két autó óvatosnak látszó lassúsággal kiállt a parkolóból, és eltűnt a közeli mellékutcában. Nem vártam tovább, gyorsan alaphelyzetbe állítottam az ülést, és viharsebesen elhúztam a belváros felé. Ám az éjszakai sötétben mindenütt lakótelepekbe botlottam, parkolóhelyet viszont sehol sem találtam. Embert sem láttam sehol, az a két autó, amivel egész idő alatt találkoztam, rendőrautó volt. Hosszas hezitálás után visszamentem a vagy három kilométerre eső földes parkolóhoz, de most az utcai lámpákhoz közelebb parkoltam le. További egy órán keresztül vártam, hogy történjen valami, de - hála Istennek - semmi különösebb nem történt. Lehet, hogy alkalmi üldözési mánia tört rám, lehet, hogy szerencsém volt, és a fiúk, bár kevéssel később visszajöttek, miután nem találták ott a kocsimat, más szórakozás után néztek. Hogy valójában mi történt, miért történt, már nem fogom megtudni, de jobb is. Mit mondhatnék az éjszaka hátralévő részéről? Inkább semmit. Vasárnap 293 kilométert autóztam.              
 
                        
                         Blogom a következő bejegyzéssel folytatódik!