A Fotós utazás a Felvidék határán című blog folytatása

       

  2020. augusztus 08. szombat. Második nap

  Emlékezetes éjszaka volt, de spongyát rá! Új nap, új élmények! A hajnali félhomályban kihajtottam a bozótosból, egy tágasabb tisztáson megálltam, hogy kinyújtóztassam elgyötört tagjaimat. Az éjszakai sötétben példásan aktív szúnyogok többsége már álomra hajtotta a fejét, azzal a néhány túlbuzgó túlórázóval könnyedén elbántam. Türelemmel kivártam, mi mást tehettem, a

Kopcsány, Szent István rka templom

fényviszonyok javulását, s amikor fotózásra alkalmasnak ítéltem a helyzetet, elindultam a néhány percnyi távolságban ébredező Kopcsányra (1910: 2.032 szlovák, 63 német, 35 magyar, 37 egyéb - főleg cigányok). Mint csaknem minden településnél, itt is a legkézenfekvőbb látnivalóval (merthogy messziről ki lehet

Kopcsány, első világháborús emlékmű

szúrni), az 1862-1863-ban épült neoklasszicista stílusú, Szent Istvánról elnevezett római katolikus templommal kezdtem. Az előtte álló első világháborús emlékmű megörökítését követően komolyabb kihívás elé néztem, ugyanis valahol a település északi határában meg kellett találnom a harmadik érdekességet, a valószínűleg a

Kopcsány, Szent Margit-kápolna

10. század vége felé épült Szent Margit-kápolnát. A templomtól odébb autózva száz méter után felfigyeltem a nevezett kápolna irányába mutató táblára, s öt perc múlva már kerülgettem is a tágas pusztában árválkodó vén épületet. Felújítási

Kopcsány, Szent Margit-kápolna

munkálatok miatt sajnos körbekerítették, s a bekerített terület harmadát műanyag zsákok, sóder- és homokkupacok foglalták el. Egy darabig elfoglalt a megfelelő fotózási szög keresése, nem akartam, hogy az építési anyagok belerondítsanak a felvételekbe. Az egyszerű, nyers kőből rakott, talán két tucat hívő befogadására alkalmas, hajóval és egyenes záródású szentéllyel, torony nélkül épült

Kopcsány, a "kacsafogó" romos épülete a pusztai templom közelében

templomocska tiszteletteljes megörökítése után figyelmem az innen négyszáz méterre fekvő romos épület felé fordult. Már idehaza tudomásom volt a létezéséről, de akkor és ott, a helyszínen még semmit sem tudtam a történetéről. Ez lényegében ma is így van, annyi változással, hogy a "semmit" kifejezés a hazajövetelem után "alig valamit"-re módosult. Mivel izgatott az ismeretlen

Kopcsány, a "kacsafogóhoz" tartozó romos épület egyik bejárata

rendeltetésű tereptárgy egykori mibenléte, funkciója, az utazásból hazaérve régi térképek és leírások révén jobban utánajártam a dolognak. A lényeg: egy, a 19. század közepén készült részletes térképen (ezúttal nem az 1898-as KM-térképről van szó) az épület sematikus rajzától északra, nagyjából kétszáz méterre feltűnt egy szabályos téglalap alakú, fákkal közrefogott, a Morvából leágazó csatorna vizével táplált mesterséges tó képe. Fényes Elek 1851-ből származó, autentikus leírásából idézve: "Említésre méltó továbbá a vadkácsa-tó, a Morva vize mellett,

Kopcsány, a romos épület belseje

egy fűzfákkal benőtt környéken. Ebben olly számos kacsák tanyáznak, hogy gyakran egy nap 100-150 darab is megfogatik (hálóval). A feleslegest az urasági erdőszségi hivatal kótyavetyén szokta eladni." A tó és a hozzá közeli földszintes épület (ami ma már romjaiban létezik) közötti kapcsolat valószínűleg abban állt, hogy a rendszeresen befogott vadkacsákat (láthattuk, mekkora mennyiségű szárnyasról van szó) "felhasználásig" a hosszúkás épületben tartották. Ettől lett mind a tó, mind az épület neve "kacsafogó". A téglaépületből különben elég sok megmaradt, nyílászárók híján szabadon beljebb lehetett kerülni, s odabent szétnézni. A háznak végig döngölt földpadozata van, amin egy helyen széles és mély lyuk tátong. Elképzelhető, hogy anno vízzel volt feltöltve, hogy a rabul ejtett kacsák úszni és inni tudjanak. De a mértani pontossággal kialakított tó is megvan, noha rég foghattak benne kacsát, hiszen - mint a műholdfelvételeken látszik - a medret mindenütt benőtték a fák. Kopcsánynak van ugyan egy további nevezetessége, a régi, de ma is létező lótenyésztő állomás, de ennek a felkeresését kihagytam, hiszen a korai időpontban úgysem engedtek volna a szépen karbantartott istállók közelébe.

Holics, a kapucinusok temploma és kolostora

  A mezőről visszaautóztam a faluba, amelynek keleti szélén ráálltam a kihalt 2-es főút északra vezető sávjára. Pár perc vezetés múltán már bent is voltam a Morva folyótól legfeljebb három kilométerre található Holicson (1910: 4.560 szlovák, 584 német, 266 magyar, 112 egyéb - főleg cseh-morvák és cigányok). A kocsit a kora reggeli időpontban szinte néptelen főutca szélén leparkolva, gyalogosan

Holics, várkastély

vágtam bele a közeli érdekességek megtekintésébe. Elsőként a főút mentén álló, a kocsimtól legfeljebb száz méterre eső, 1752 és 1755 között barokk/klasszicista stílusban épült kapucinus templomot és kolostort fényképeztem, aztán a

Holics, várkastély

keresztező mellékutcán befordulva elsétáltam a korai Nap piros fényében úszó várkastély cifra nagykapujáig. Az eredeti vízivár a 11. században épült (első okleveles említése 1205-ből való), amit a 16. században várkastéllyá bővítettek.

Holics, Jézus Szíve rka templom és a Lorettói kápolna

Az U alaprajzú, kétemeletes várkastélyt egykor erős várfalak és négy sarokbástya védte, ezek ugyan most is megvannak, ám a bástyák újrarakott téglái olyan kínos pontossággal illeszkednek egymáshoz, ahogyan új korukban sem. Értem és

Holics, a Morva folyó határhídja a cseh Hodonín felé

helyeslem a szükséges helyreállítási munkálatok elvégzését, de itt szemfájdító módon túllőttek a célon! Az erődítmény jelenleg csónakázótónak használt vizesárok fogja közre, ezen kőhíd ível át, amin keresztül a főkapuig lehet eljutni. A százötven évvel ezelőtti térképen a kastély mögött, nyugati irányban akkora díszpark terült el, hogy a kastély és védművei ötször elfértek volna rajta. A sétányokkal szabályos négyszögekre osztott kastélypark nyugati oldalán nyíló kaputól kétfelől fákkal szegélyezett egyenes út vezetett tovább. A nyugatra mutató út az imént tárgyalt

Holics, a Morva határfolyó felvidéki oldala

"kacsafogó" közelében enyészett el, a délre tartó földút Kopcsány keleti széléhez vezetett, ahol az országútba torkollt. A park már a múlté, a helyén művelés alá vont földeket látni, amiket itt-ott kisebb erdősávok szakítanak meg, helyenként gazdasági épületek is feltűnnek. Visszatérve Holics főutcájához, a továbbiakban felkerestem a városka főtemplomát, az 1387-ből való (ekkor Szent Márton tiszteletére szentelt), de az 1600-as években barokk/klasszicista stílusban átépített Jézus Szent Szíve római katolikus templomot, illetve a közelében álló, kerek

Holics, a Morva határhídja a Felvidék felé

kupolás Lorettói kápolnát. Ez utóbbi kezdetben román stílusú templom volt, mai kinézetét a 18. századi átépítés során nyerte. A városi fotózást követően egykettőre kiértem a központi körforgalomtól 3-4 kilométerre eső cseh határhoz, ami a Morva hídjának középvonalát jelenti. Idelátszottak az egy kilométerre kezdődő cseh Hodonín magas gyárkéményei - elég volt egy pillantást vetni rájuk -, s miután letudtam a rövid túloldali sétát, figyelmemet a barátságos Morvára, valamint a felvidéki oldalon betorkolló patak (a nevét azóta sem tudtam meg) kis hídjára irányítottam. Ez utóbbit fel is kerestem, de közelről már nem volt annyira tetszetős, mint távolról nézve.

Szakolca, Szent Mihály rka templom

  Visszajutva Holicsra, az előbbi körforgalomból most északra kijőve a négy kilométerre fekvő Szakolcára (1910: 4.155 szlovák, 505 magyar, 259 német, 5 horvát, 94 egyéb) indultam. A város körülbelül három kilométerre található a Morvától. Itt aztán annyi régi és értékes/érdekes látnivalóba botlottam, hogy

Szakolca, városháza

felsorolni is nehéz. Azért felsorolom: az 1910-ben rendezett tanácsú város besorolású település legfőbb temploma a kövezett főtéren álló, Szent Mihály arkangyalról elnevezett gótikus plébániatemplom (1372 körül kezdték építeni),

Szakolca, Xavéri Szent Ferenc jezsuita templom és kolostor

közvetlenül mellette a nyolcszögű Szent Anna csontkamrával (14. századi osszárium). Ettől harminc méterre az 1905-ben épült szecessziós kultúrpalota,

Szakolca, evangélikus templom

színes, mozaikberakásos homlokzattal. A főtér északnyugati sarkán, a városháza 18. századi épülete, az oldalt nyíló utcában a Xavéri Szent Ferencről elnevezett,

Szakolca, Szentháromság rka templom

kéttornyú jezsuita templom és mellette a kolostor (a 18. század végéről), szemközt az egyemeletes Gvadányi-kúria (ma városi könyvtár), ahol Gvadányi József író (1725-1801) az utolsó éveit töltötte. A jezsuita templomtól egy keresztutcával

Szakolca, kultúrpalota

arrébb az evangélikusok klasszicista stílusú, 1797-ben épült temploma áll. A főtér északkeleti sarkából induló utcában a Hétfájdalmú Szűzanyáról elnevezett ferences templom és kolostor (1467-1484 között épült gótikus stílusban), a főtértől délre eső második keresztutcában az 1645-1650 között épült Szentháromság római katolikus

Szakolca, ferences templom és kolostor

templom látható. Végül a főtértől négyszáz méterre, északnyugatra található a város legrégebbi műemlék épülete, a 12. századból való Szent György körtemplom, a közelében jelentős városfal-maradványokkal. Miután röpke kétórás

Szakolca, Szent György körtemplom

séta keretében mindezt bejártam és megörökítettem (egy személyes vallomás: amióta ott jártam, Szakolcát tartom a Felvidék legszebb kisvárosának), visszaültem az autóba, és a ferences templom utcáján tovább hajtva, a régi 426-os úton

Szakolca, a felvidéki-cseh határ Sudomericénél

kimentem a városközponttól szűk három kilométerre húzódó cseh határhoz. Csehország eléggé meglepően kezdődött, az előbb még művelt földekkel kísért országút mellett egyszer csak felbukkant a címeres cseh határtábla, meg az első

Szakolca, a felvidéki-cseh határ Sudomericénél a Felvidék felé

cseh település, Sudomerice névtáblája. Semmi piros szőnyeg, szűz lányok meg fogadóbizottság, hanem férfias egyenességgel bele a közepébe: Cseh Köztársaság, Sudomerice. Na jó, tréfálok, annyira azért nem lepett meg a dolog, inkább az lehetett, hogy még hatott rám a gyönyörű kis Szakolca varázsa, s a feldobott hangulatot rútul megtörte a hirtelen felbukkant határvonal hideg racionalizmusa. A fotózás után visszafelé indultam, s meglepve tapasztaltam, hogy az emelkedőnek kapaszkodó országútról minden eddiginél nagyszerűbb panorámakép tárul elém a békebeli hangulatot árasztó, soktornyú kisvárosról. Fájó szívvel búcsúztam Szakolcától, de az élet ment tovább. Miként én is, és rövid időn belül megint Holicson voltam, ahol a körforgalomból ezúttal a délkeletre tartó 51-es úton jöttem ki.

Szentistváncoborfalva, Coborfalva, Szent Simon és Júdás rka templom

  Tizenkét kilométeren át a Fehér-Kárpátok alacsony vonulataiban való gyönyörködés töltötte ki az időmet, aztán a két faluból összeállt Szentistváncoborfalvánál először a főúttól északra eső településrész, az egykor önálló Coborfalva (1910: 416 szlovák, 9 magyar, 6 német, 29 egyéb) Szent Simon és Júdás tiszteletére szentelt római katolikus templomnál álltam meg. A templom

Szentistváncoborfalva, Szentistvánfalva, első világháborús emlékmű

ugyan tetszetős, de az itthon nézegetett fotókon jobban mutatott, mint a valóságban. Tisztességből lekaptam, és máris indultam az 51-es út túloldalán kezdődő Szentistvánfalvára (1910: 376 szlovák, 7 magyar, 5 német, 4 egyéb). Természetesen ennek a falunak is volt saját temploma, méghozzá a mi Szent István királyunk tiszteletére szentelt. Igazság szerint a coborfalvi jobban tetszett, de ez privát vélemény, semmi több. Viszont a templom és egy közeli nagy fa közös árnyékában klasszikus kétalakos (a vállán keresztet hordó, ugyanakkor sebesült katonát támogató Krisztus) első világháborús emlékművet találtam, ami a szememben nagyban emelte a falurész értékét.
  A falut elhagyva, a hegyes-völgyes területen kanyargó út mellett félreálltam, hogy végre letudjam utam első jelentősebb étkezését. Kinyitottam egy, a csomagtartóban hűvösen maradt csilis babkonzervet - amilyen szerencsém volt, a konzervdoboz éles peremű tetejével rögtön el is vágtam a kezem, miáltal az étkezés kissé angolosra sikerült -, pár korty kólával leöblítettem, és hajrá, tovább!

Felsőrados, Szűz Mária rka templom

  Az öt kilométerre, keletre fekvő Felsőrados (1910: 988 szlovák, 49 német, 12 magyar, 24 egyéb) 1560-ban épült, később többször átépített Szűz Mária római katolikus temploma láttán megint megkeseredett a szám. Ez sem a miénk, ezt is

Felsőrados, első világháborús emlékmű

elvették tőlünk! A magasba törő, négy fiatornyos épületet ugyan felerészben takarták a köré ültetett, alaposan megnőtt fák, de ez mit sem vont le a látvány nyújtotta élményből. A mellette álló ötalakos, kasírozott fotókkal díszített világháborús emlékmű révén Felsőrados további jó pontokat szerzett nálam.

Ószombat, első világháborús emlékmű

  Három kilométerrel Felsőlopassó után az 51-es útról balra rákanyarodtam az 581-esre, amin öt percen belül befutottam Ószombatra (1910: 1.992 szlovák, 223 német, 101 magyar, 25 egyéb). A település központjában áll a manapság

Ószombat, Nyári-kastély

polgármesteri hivatalnak használt, 16-17. századból való, eredetileg négy saroktornyos, vizesárokkal védett várkastélynak épült Nyári-kastély, a vele

Ószombat, evangélikus templom

szemközti parkban háromfigurás (családjától búcsúzó katona) első világháborús emlékmű látható. A közelben elfolyó Verbóc- (vagy Teplica-) patak hídjáról

Ószombat, hangulatkép a Verbóc-patakkal

megörökítettem azt a középig gázoló horgászt, aki szerelésével a fentebbi gátról alábukó vízből próbált halat fogni. Ezek szerint a patak vize kristálytiszta lehetett, s még értékelhető méretű hal is akadt benne.
  Az innen száz méterre álló, 1784-ben épült evangélikus templom fotózását követően rátértem a patak jobb oldalán északra tartó útra, amin tíz kilométer

Verbóc, Árpádházi Szent Erzsébet rka templom

megtétele után elértem a cseh határhoz közeli, szintén a Verbóc-patak mentén található Verbócra (1910: 3.150 szlovák, 79 német, 63 magyar, 34 egyéb - főleg

Verbóc, főtér az első világháborús emlékművel

cigányok). Az út jobb oldalán húzódó főteret az 1590-ben reneszánsz stílusban épült, Árpádházi Szent Erzsébetről elnevezett római katolikus templom, illetve az út közelében két sudár fa közé állított első világháborús emlékmű uralja. Utóbbi pontosan ugyanolyan háromalakos alkotás (a hitvesétől és a kislányától búcsúzó

Verbóc, evangélikus templom

katona kőszobra), mint az Ószombaton (és korábban másutt is) látott, úgy látszik ez kedvelt sablonja volt a felvidéki emlékműállítóknak. A katolikusnál mutatósabb és magasabb, 1784-ből való evangélikus templom a katolikus mellett elvezető utcában, száz méterrel feljebb található. A településtől mintegy három kilométerre

Verbóc, a felvidéki-cseh határ a cseh Javorník felé

eső, ritka cifra vonalvezetésű határ a Sance nevű külterületnél kezdődik. Sancénél az országút teljes szélességében felvidéki területnek számít, ámde a szélétől néhány méterrel nyugatabbra kezdődő gyepes, rendszeresen karbantartottnak

Verbóc, a felvidéki-cseh határ a Felvidék felé

látszó focipálya már Csehország. A dolog pikantériája, hogy a legközelebbi cseh falu a négy kilométerre eső Javorník, s kizárt dolog, hogy a helyi csapat és szurkolótábora ide, a hozzájuk képest távoli pusztába járjon mérkőzni és drukkolni. A focipálya annyira közel esik a felvidéki határhoz, illetőleg Sancéhoz, hogyha a labda kigurul a pályáról, a szlovákok egyetlen rúgással visszaküldhetik játékba. A helyzet egyetlen észszerű magyarázata abban rejlik, hogy hiába cseh terület, a pályát a szlovákok használják, ki tudja, milyen kétoldalú szerződés keretében. A felvidéki 499-es számozású utat a határvonal hétszáz méterrel feljebb szeli át, a 499-es folytatásaként itt kezdődik a csehek 71-es főútja.

Miava, evangélikus templom

  A Felvidék egyik hajdani végpontján való körbenézést követően ráálltam a határtól délnek tartó 499-es útra, és kilenc kilométert autózva a Javorina-hegység kies tájain, beértem a Miava-patak melletti Miavára (1910: 9.363 szlovák, 353 magyar, 233 német, 114 egyéb - főleg cigányok). A 499-es út éppen az 1697 és 1729 között épült evangélikus templomnál kanyarodik élesen délre. Ez egyben a város főutcája

Miava, evangélikus templom

is. A kanyar után leparkoltam. Az út innenső oldalán kilencemeletes lakótelepi házak, a túloldalon régi, zömmel egyemeletes épületeket láttam, s ez utóbbiak mellett az említett templomot. Az órával ellátott torony felső szintjén erkély fut

Miava, Szent István rka templom

körbe, a fehérre meszelt falakat függőleges irányú, téglalap alakú és színű mintázat teszi egyedivé. A nyílegyenes főutca távolabbi részéből odalátszott a város másik meghatározó egyházi épülete, a Szent Istvánról elnevezett római katolikus templom csúcsa. Elhajtottam a közelébe, és a helyből átugorható Miava-pataknál hagyott kocsimtól néhány métert odébb gyalogolva, készítettem róla néhány képet. Nagyjából ki is merült az itteni látnivalók sora, úgyhogy nyugodt szívvel állhattam odébb egy házzal.

Ótura, evangélikus templom

  Rudníkon és Rásahegyen áthajtva mintegy hét kilométer után elértem a Miavától keletre fekvő, a Trstie-patak által átfolyt Óturát (1910: 5.984 szlovák, 96 magyar, 56 német, 56 egyéb - főleg cigányok). A városka látnivalói itt is számosak, valójában

Ótura, Nagyboldogasszony rka templom

az evangélikusok 1784-ben épült, eléggé rejtett helyen álló temploma és a római katolikusok 1748-ból való barokk stílusú, Nagyboldogasszony nevét viselő temploma tarthat számot érdeklődésre. Ez persze csak egy átutazó ember szájából, illetve tollából megfogalmazott vélemény, hiszen akinek többnapos dolga akad itt, annak nyilván jut ideje olyan finomságok, részletek felfedezésére, amiket néhány perces itt lét alatt csak nagy szerencsével lehet észrevenni.

Lobonya, evangélikus templom

  A pár kilométerre, a Lobonya-patak mellett fekvő Lobonya (1910: 3.346 szlovák, 39 német, 33 magyar, 1 horvát, 1 egyéb) ékessége a falu északi felében álló, 1783-1784-ben épült evangélikus templom, az ettől alább fekvő közparkban egy négyfigurás, némileg elhanyagolt világháborús emlékműre leltem.

Botfalu, evangélikus templom

  A négy kilométerre, keletre eső Botfalu mostani felvidéki utazásom - Szakolca utáni - második kedvenc települése. A nagyon szép, kedves összképű összevont

Botfalu, evangélikus templom és első világháborús emlékmű

települést a szinte végig vadvirágmezővel kísért, kis hidakkal átívelt Lobonya-patak futja be kelet-nyugat irányban. A mai falu nyugati részét az egykor önálló

Botfalu, Szent Mihály rka templom

Felsőbotfalu (1910: 1.307 szlovák, 20 német, 10 magyar, 2 egyéb), keleti felét a valaha ugyancsak önálló Alsóbotfalu (1910: 738 szlovák, 8 német, 6 magyar)

Botfalu, hangulatkép a Lobonya-patakkal

adja. A két falut 1952-ben vonták össze. Két szép temploma közül a patak északi oldalán álló, 1795-ből való evangélikus templom félköríves szentélye mögötti parkban háromalakos első világháborús emlékmű látható. A szeme fölé emelt kézzel a távolt kutató asszony karján csecsemő ül, a jobbján álló másik kisgyerek kezei kettős kereszttel díszített pajzson pihennek, a kereszt alá az 1918. X. 28. dátumot, Csehszlovákia hivatalos megalakulásának dátumát vésték be. A patak déli oldalán a Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt, 13. századból való római katolikus templom látható.

Morvamogyoród, evangélikus templom

  Utam következő állomására, a már Trencsén vármegyében található, három kilométerre fekvő, a Klanecnica-patak mellett elnyúló Morvamogyoródra (1910: 4.654 szlovák, 67 cigány, 55 német, 44 magyar) a Botfaluból északkeletre induló 1241-es mellékúton jutottam el. A település két jelentős temploma közül ugyan

Morvamogyoród, a felvidéki-cseh határ a cseh Stránínál

lefotóztam a jobban szem előtt lévő, 1786-ból való evangélikus templomot, de sajnos még idehaza elkövettem azt a hibát, hogy figyelmetlenségből nem vettem észre a térképen feltüntetett Tours-i Szent Márton római katolikus templomot, aminek az lett a következménye, hogy mivel nem tudtam a létezéséről, nem is kerestem a helyszínen. Kínos. Sőt pech, mert bár a mai templom nem igazán régi,

Morvamogyoród, a felvidéki-cseh határ a cseh Stránínál

csak 1912-ben épült (a 15. századi gótikus helyén), attól még jól mutat a temetőkert keresztjei közül kiemelkedve. Késő bánat, eb gondolat. A nemrég felújított evangélikus templom körbejárását követően kimentem a hat kilométerre eső cseh határhoz, ahol a használaton kívüli vámépület körül fényképeztem amit kellett, aztán ahelyett, hogy szokásomhoz híven visszaindultam volna arra amerről jöttem, tovább haladtam cseh területen, a (központját illetően) két kilométerre lévő Strání felé. Ez viszont nem egy hirtelen jött ötletből elkövetett útvonal módosítás,

Brezová (Csehország), Szent Cirill és Metód rka templom

hanem előre eltervezett lépés volt. Kisvártatva beértem a falu központjába, egy bal kézre eső magaslaton felbukkant a helyi evangélikus templom, de csak mentem előre, mígnem elértem azt az kinézett utcát, ahol jobbra kellett fordulnom, és ahonnan hét kilométernyi autózás után beestem Brezovába, ott is mindjárt a

Brezová (Csehország), Szent Cirill és Metód rka templom

központban emelkedő, hatalmas méretű Cirill és Metód római katolikus templom által uralt magaslat közelébe. Nos, éppen ennek a szépséges templomnak a megtekintése végett iktattam közbe a rövid csehországi kitérőt. Még odahaza kiszúrtam magamnak a Google-on, semmi pénzért nem hagytam volna ki. Ott voltam, ahol lennem kellett, a cseh Brezovában, csakhogy a dolognak volt egy szépséghibája. Erre (is) mondják, hogy ember tervez, Isten végez. A templomot csak a szerény dombocska aljából fényképezhettem, ugyanis az egyházban temetési szertartás zajlott, a nyitott ajtón keresztül kihallatszott a gyászoló tömeg vontatott éneklése. Valami notabilitást vagy igencsak közkedvelt embert búcsúztathattak, mert kívül, a templom árnyékos oldalánál is szép számú gyászruhás tömeg állt. Ráadásul egy biztonsági őrnek látszó figura (az alkalomhoz végképp nem illő piros pólóban, térdig érő sortban) fentről, a lépcsősor korlátja mellől folyton engem figyelt, mintha az elhunyt elleni merényletre készülnék.

Újbosác, a felvidéki-cseh határpatak hídja a cseh Brezová felé

  Miután végeztem az átmenetileg gyászos hangulatot árasztó épület fényképezésével, a faluból délre vezető úton három kilométer után megint a

Újbosác, a felvidéki-cseh határt jelölő Hrubár-patak

Felvidék határán álltam. A határvonalat megint egy aprócska csermely, a Hrubár- (vagy Brezová-) patak erre kanyarodó medre, illetve a fél méter széles vízfolyás

Újbosác, a felvidéki-cseh határ a Felvidék felé

feletti öt lépés hosszúságú híd jelenti. A szerény kis híd északi oldalán a cseh, déli szélén a szlovák határkővel.
  Tovább haladva délre, négy kilométer után elértem a Fehér-Kárpátok magaslatai

Nemesváralja, Prileszky-Osztrolúkai-kastély

között meghúzódó Újbosácot, amin lendületből áthajtva kisvártatva a további öt kilométerre fekvő, a Bosác-patak által átfolyt Nemesváralján (1910: 795 szlovák, 23 német, 13 magyar, 1 egyéb) voltam. Itt két kihagyhatatlan látnivaló várja az utazót, ezek egyike a falut átszelő főutca mentén álló kéttornyú, reneszánsz stílusú, 17. századi eredetű egyemeletes Prileszky-Osztrolúkai-kastély. Építészeti

Nemesváralja, evangélikus templom

jellegzetessége a két saroktorony közötti hat magas oszlop, melyek a főút felé néznek. A nyitva talált díszkapun bementem a kastély melletti oldalsó kertbe, pár percig nézelődtem, fényképeztem, senki sem szólt hozzám. Az épület jelenleg szociális intézményként (utógondozóként vagy öregek otthonaként) működik, tehát belül idegenek által nem látogatható. A falu másik nevezetessége a Bosác-patak túloldalán található, oszlopokkal körbefogott, korai empire stílusú evangélikus körtemplom, ami 1785 és 1801 között épült. A templom a rendhagyó építészeti megoldás miatt még húsz lépésről sem látszik annak, ami, de közelebbről egyértelművé válik vallási rendeltetése.

Bosác, Nagyboldogasszony rka templom

  A Nemesváraljával dél felől mára egészen összenőtt Bosác (1910: 3.744 szlovák, 114 német, 50 cigány, 47 magyar) 1733-ból való, Nagyboldogasszonyról elnevezett római katolikus temploma mellett elvezető kis út alig két kilométer múlva eléri a

Gallyas, román kori templom romja

keletre fekvő Gallyast (1910: 256 szlovák), aminek egyetlen, ám annál nagyobb eszmei értéket képviselő műemléke a temető melletti, valószínűleg a 13. századból származó román kori temploma. Tetőzete ugyan nincs, viszont a többnyire méretre faragott kőből, itt-ott téglapótlással készült falak stabilan állnak. Az ódon épületmaradvány mellől kitűnő kilátás nyílik keletre és délre, jó időben talán át lehet látni a Vágon túli Beckó várára is.
  Visszatértem Bosácra, ahonnan Bogoszló után ráfordultam a délre, Vágújhely irányába tartó 61-es főútra. Nem mentem el Vágújhelyig, hanem az előtte kialakított csomópontnál felhajtottam az 515-ös út keletre mutató sávjára, ami előbb a Vág-csatorna, aztán a Vág folyó, kevéssel később pedig az E75-ös sztráda felett húzott el, s végül szűk három kilométer múlva Vágrákónál (1910: 114 szlovák, 5 magyar,

Vágrákó, romos kastélyépület

3 német, 7 egyéb) betorkollott a Pöstyént Trencsénnel összekötő 507-es jelzésű keresztútba. A kereszteződésnél északra fordulva, mintegy kétszáz méter után

Vágrákó, romos kastélyépület

az út baloldalán feltűnt egy egyemeletes, igencsak viharvert kastélyszerűség. Az alighanem a végét járó, beomlott tetőzetű épületet régebben körülkerítették palánkkal, távol tartandó a bámész turistákat az életveszélyes helytől. 

Beckó, Szent István rka templom

  Kár az egykor szebb napokat látott házért, de nem miatta fordultam errefelé, hanem az újabb három kilométert követően felbukkanó Beckó (1910: 1.230 szlovák, 114 német, 76 magyar, 5 egyéb) kedvéért. Az első utamba kerülő csinos

Beckó, emlékkereszt a templomkertben

építmény a főúttól nyugatra haladó párhuzamos utcában felbukkanó Szent István római katolikus kegyhelytemplom volt. 1400 körül épült egy korábbi helyén, a 17. században reneszánsz stílusban átépítették. A megfelelő ponton állva mutatós összevont fotót lehet készíteni róla és a falu feletti hegytetőt elfoglaló, először Anonymus által a 12. században említett Beckó (Bolondóc) váráról. A templomkert

Beckó, az emlékkereszt feliratos kőtáblája

magas betonkeresztje alatti márványtábla magyar nyelvű felirata karancsberényi gróf Berényi Jánosnak (meghalt 1868-ban), hitvesének, érkesereői (!) Andrássy Teréziának (meghalt 1876-ban), valamint özvegy gróf Vécsey Ágostonnénak (született karancsberényi Berényi Gizella grófnőnek 1830-1895) állít emléket.

Beckó, várrom

Nem tudom, kik voltak ők, de mivel a keresztjük ezen a helyszínen áll, emlékük a templommal lehet kapcsolatos. Ugyanezen utcán százötven méterrel feljebb kis park kezdődik, a park melletti utcában pedig egy részemről mindmáig azonosítatlan

Beckó, várrom

romkastély áll. Sem térképeken, sem a Beckóról szóló leírásokban nem leltem nyomát, hogy pontosan mikor épült, és ki által birtokolt úri lak volt ez a csúfosan

Beckó, ferences templom és kolostor

elhanyagolt állapotában is tetszetős, egyemeletes saroképület. A parkra néző része még valamennyire egyben van, de a háta mögött gazos terület húzódik, ahová

Beckó, romos kastély

jobb, ha óvatos körültekintéssel lép az ember, különben könnyen kezét-lábát törheti az alattomosan meghúzódó gödrök egyikében. Hát persze, hogy nem hagytam ki

Beckó, a romos kastély hátsó traktusa

a hátsó fertályán szétbombázottnak látszó kastély közelebbi szemrevételezését, de úgy jártam a tilosban, akárha aknamezőre tévedtem volna. Korábbi rajz vagy fotó híján csak tippeltem, eredetileg meddig tarthatott az épület, de az biztos, hogy jelentős része már nincs meg. Egy stabilnak látszó lépcsősoron felmerészkedtem

Beckó, a romkastély hátsó traktusa

az emeletre, végigjártam a csupasz helyiségeket, s nem kis meglepetésemre, néhány helyen felújítási munkálatokra utaló jeleket láttam. Remélve a legjobbakat, hogy a munkások nem állnak meg félúton, a lehetőségekhez képest sietve távoztam a balesetveszélyes helyszínről. A zöldellő parkon toronyiránt átvágva kijutottam a falu következő nevezetességéhez, a főutca melletti magas tornyú ferences templomhoz és kolostorhoz. Bemenni persze nem lehetett, magas kőfal védte, s akkor még nem szóltam a körben álló öreg fák zavaró takarásáról. Készítettem róla néhány képet, olyanokat, amilyeneket a nem éppen ideális körülmények lehetővé tettek.
   Bodókán keresztül elértem a tíz kilométerre fekvő Trencsénsztankócot, ahol ráfordultam az E572/9-es főút nyugatra tartó sávjára, de egy kilométerrel odébb már kanyarodtam is le róla, hogy megtekintsem Nagybiróc ígéretes templomát. A település ma már Trencsén város déli kertvárosa, s ami a templomot illeti, a helyszínen szomorúan állapítottam meg, hogy alaposan mellélőttem vele, mert a napsütötte, kopár placcon állva jóval újabbnak tűnt, mint amilyennek a korábbam látott képeken mutatta magát. Nem fotóztam le, hanem tovább álltam, s miután a 9-es főútra visszatalálva elhaladtam a Vág valamint csatornája, illetve két sztrádacsomópont felett, egy benzinkútnál balra lefordultam róla a ma Tarajosvelcsőc nevet viselő, egykor három önálló falu: Kistarajos (1910: 282 szlovák, 9 német, 2 magyar), Nagytarajos (1910: 849 szlovák, 13 német, 5 magyar) és Velcsőc (1910: 352 szlovák, 18 német, 2 magyar) összevonásával létrejött településre. Kis- és Nagytarajost 1943-ban egyesítették, a délebbre fekvő

Tarajosvelcsőc, rka kápolna

Velcsőc csatlakozásának időpontjáról nincs adat. Autómmal áthaladtam a sok érdekesen nem mutató falun, s hogy ne távozzak emlék nélkül, Nagytarajoson lefotóztam az útszéli parkban látható takaros kis római katolikus kápolnát.

Adamóckohanóc, vágkohányi evangélikus templom

  Tovább haladva az úton, még benéztem a manapság Adamóckohanóc néven ismert, régen három önálló falu: Ádámfalva (1910: 362 szlovák, 29 német, 12 magyar, 9 egyéb; adatai Kisbirócéval együtt!), Kisbiróc (1910: adatai Ádámfalva adataival együtt) és a később csatlakozott Vágkohány (1910: 339 szlovák, 8 magyar, 4 német, 4 egyéb) egyesítésével létrejött településre.

Vágegyháza-Alsózáros, Szent Kozma és Damján rka templom

  A vágkohányi részen felfedezett evangélikus templom lefotózása után visszafordultam északkeletre, és Tarajosvelcsőc után másfél kilométerrel befutottam a manapság Vágegyháza-Alsózárosként ismert településre. Az északról délnek tartó Drétoma-patak nyugati oldalán fekvő Vágegyházát (1910: 166 szlovák,

Vágegyháza-Alsózáros, az 1848-as szabadságharc emlékműve

10 magyar, 8 német) 1952-ben egyesítették a keleti oldalon húzódó Alsózárossal (1910: 187 szlovák, 7 magyar, 2 német). Legismertebb látnivalója a temetőben álló, Szent Kozma és Damján tiszteletére szentelt római katolikus templom. 1735-ben épült egy korábbi templom helyén, a 19. században klasszicista stílusban átépítették. A templommal szemközti kis parkban - minő meglepetés Európa ezen fertályán! - az 1848-as magyar szabadságharc magyar nyelven feliratozott emlékobeliszkje áll. A templom irányába elhelyezett tábla szövege: "A kosztolnai ütközetben 1848. okt. 28. a hazáért és szabadságért elesett honfiak emlékének". Kosztolna Vágegyháza szlovák neve.

Drétoma, Alexandriai Szent Katalin rka templom

  A templom melletti úton északra tartva fél kilométer után beértem a Drétoma-patak melletti Drétomára (1910: 1.536 szlovák, 77 német, 36 magyar, 1 román, 19 egyéb). Alexandriai Szent Katalin nevét viselő római katolikus temploma a temetőben látható, és 1901-ben, neoreneszánsz stílusban épült a régi templom helyén. Érdekessége, hogy a templomtornyot nem középre, hanem a

Drétoma, a felvidéki-cseh határ a cseh Stáry Hrozenkov felé

hagyományos szimmetriát megbontva a templomhajó bal oldalára állították. A falut északi irányban elhagyva, körülbelül nyolc kilométer megtétele után Holbová külterületnél kiértem a cseh határhoz. Az eredeti útitervben az szerepelt, hogy ennek megtekintése után nem fordulok vissza a Felvidék felé, hanem tovább

Drétoma, a felvidéki-cseh határ oldalága a Drétoma-patak hídjával

megyek, és megnézem a cseh területen lévő Magyarbród és az utána következő Magyarhradis városkákat. Megtetszett a "magyar" kezdetű nevük, az interneten láttam, hogy mindkét településen bőven van fotózni való, hát akkor miért ne? Csakhogy utazásom ezen szakaszában úgy éreztem, a kalkulálthoz képest erős

Drétoma, a felvidéki-cseh határ egy szakaszát jelölő Drétoma-patak a hídjáról nézve

csúszásban vagyok, s a felvidéki határtól való oda- és visszaút nagyjából száz kilométere nem fér bele a rendelkezésemre álló időkeretbe. Utóbb kiderült, tévedtem, kétszer is belefért volna. De akkor és ott, a szombati nap késő délutánjának kezdetén mindezt másképp láttam. Úgyhogy lemondtam a további északra (pontosabban északnyugatra) nyomulásról, és alaposan körbenéztem a határnál. Itt száz méteren belül három helyen is határvonalba ütköztem, először

Drétoma, a felvidéki-cseh határ a Felvidék felé

a cseh Stáry Hrozenkov felé mutató 9-es (a cseh oldalon 50-es számozású) főutat keresztezőbe. A régi, meglehetősen nagy területen kiépült vámállomás a cseh oldalon volt. Másodjára a közvetlenül a határvonalnál balra letérő keskeny aszfaltút elején, ott ahol a kis utat keresztező, határvíznek számító Drétoma- (Drietomice, csehül Kratkowsky-) patak hídja van. Végül a harmadik a 9-es főút ellenkező oldalán, a domboldalban elhelyezett cseh-szlovák közös emlékmű előtt elvezető földút, amin a határt egy leeresztett és lakattal lezárt, piros-fehér csíkozású

Drétoma, a felvidéki-cseh határ sorompós mellékútja

fémsorompó jelentette. Ha az ember a sorompó mögé került (megkerülte vagy átbújt alatta), már a cseh oldalon volt. A sorompó mögötti hepehupás földút különben nem valami szupertitkos katonai bázishoz, hanem Stáry Hrozenkov 2-es számú üdülőtelepéhez vezetett. Most már visszafordulhattam Drétoma felé, de

Drétoma, a Liesna falurész feletti felvidéki-cseh határ a cseh Zitková felé

egy kilométer után elérve a Koliba Drietomicát (országúti étterem neve), balra lefordultam, és egy nem egészen három kilométer hosszú, aszfaltozott mellékúton (az 1867-es számún) kiautóztam a Liesna külterülettől északra eső, jóval kevésbé ismert cseh határátkelőhöz. A túloldalon Zitková és Pitín falvakhoz lehetett eljutni.

Drétoma, a Liesna falurész feletti felvidéki-cseh határt jelentő Zitkovsky-patak hídja a Felvidék felé

Nagyon megkedveltem az ehhez hasonlóan eldugott, jószerével Isten háta mögötti kis átkelőhelyeket, amiket lényegében csak a közeli települések lakói, illetve a hétvégi kerékpáros turisták vesznek igénybe. Talán mondanom sem kell, a határ vonalát itt is egy vidáman zúgó kis patak, e helyütt éppen a Zitkovsky-patak (a Drétoma- vagy Drietomica-patak mellékága), és tíz lépés hosszúságú hídja jelentette. A fotózás után pár perc alatt visszaértem az étteremhez, ahol megint felmentem a 9-es útra, amiről viszont két és fél kilométerrel délebbre újra lefordultam balra, ezúttal nem valami félig titkos határátkelő, hanem a Fehér-

Drétoma, a Liesna falurész feletti felvidéki-cseh határt jelölő Zitkovsky patak és hídja a Felvidék felé

Kárpátok mélyén elbújó, öt kilométerre eső Felsőszúcs és a tőle két kilométerre, keletre található Alsószúcs felé. Egyik helyen sem találtam megállásra és fotózásra késztető építményt, ellenben a sok-sok éles kanyarral, számtalan meredek emelkedővel és lejtővel tarkított út alaposan próbára tette a vezetői tudásomat, úgyhogy nagyon örültem, amikor Alsószúcsot követően kiegyensúlyozottabb terepre értem, s alább beestem az éjszakai nyugvóhelynek kinézett Vágsziklásra. Naivul azt hittem, a magyarországi Szent Imre tiszteletére szentelt római katolikus templom dombja tövében elvezető csendes utcácska szélén majd álomra hajthatom a napi hajszától zúgó fejemet, de tévedtem. Nem először és nem utoljára. Késő délutánra járt, kezdett szürkülni, s az érkezésem idején oly kihaltnak látszó környék megtelt le-fel furikázó autókkal, sétáló párokkal, gyerekkocsit tologató anyukákkal és apukákkal, hangoskodva bicikliző gyerekekkel, hazafelé tartó magányos gyalogosokkal. Egyikük sem hagyta volna ki, hogy bebámulva az ablakon ne vegye tüzetesen szemügyre a magyar rendszámú autóban kornyadozó alakot. Egy idő után elegem lett ebből, véget vetettem az egyszemélyes előadásnak. Visszavettem az egyszer már lerúgott cipőimet, és az időközben csaknem teljesen besötétedett 507-es jelzésű országúton, néhány kisebb falut magam mögött hagyva, elautóztam Nemsó széléig, ahol befordultam egy hosszú, kihalt útszakaszra. Alig vermeltem el megint, amikor kiderült, hogy valami nagyobb mezőgazdasági üzemhez vezető útra tévedtem, ami önmagában nem lett volna baj, de észrevettem, hogy a kivilágított porta felől ketten is figyelik a leparkolt autómat. Ettől kissé feszélyezetté váltam, más sem hiányzott volna, minthogy a gyanakvásukat látványosan nem titkoló biztonsági őrök rám uszítsák a helyi milíciát. Megfordultam a kocsival, és ötven méterrel odébb, távol az üzem bejáratától, autóstól elbújtam egy útszélén parkoló méretes kamion mögé. Így már én sem láttam őket, ők sem engem. Szokás szerint hazatelefonáltam, aztán hátradöntöttem a vezetőülést, és igyekeztem elaludni. Gondoltam, aznapra vége a megpróbáltatásoknak, következzen a jól megérdemelt pihenő! Aha, még csak most jött a java! A teljes sötétség beálltával valami lőtávolon belüli, de általam nem látható helyről elemi erővel tört fel a korunk zenei színvonalát hűen tükröző tam-tam csinnadratta, ami megszakítás nélkül, pirkadatig tartotta magát. Nem szeretem ismételni magam, de ha az első éjszakáról azt írtam, hogy emlékezetes volt, a másodikról sem mondhatok mást. Egyébként szombaton 246 kilométert kocsikáztam. 
 

                         Blogom a következő bejegyzéssel folytatódik!