írta és fényképezte Miski György

 

   A Sors szeszélye játszotta a kezemre ezt az augusztus hetedike és tizenhatodika között megejtett felvidéki körutat! Ugyanis kora nyáron még Erdélybe készültem; időt és fáradságot nem sajnálva készítettem is egy huszonvalahány oldalas részletes útitervet, ami szerint erős két hét alatt ötezer kilométert autózva 429 települést kerestem volna fel, hogy lefotózzam az előre kijegyzetelt nevezetességeket. Egyedül szándékoztam menni, saját autóval. Azonban a romániai koronavírus-helyzet hirtelen rosszabbra fordult, s csak úgy mehettem volna ki, ha vállalom, hogy a visszatérésem után itthon kéthetes karanténba vonulok, s hozzá még a vírustesztek húzós anyagiakkal járó számláit is állom. Nem volt kedvem sem megbetegedni, sem fizetni, mint a katonatisztnek. Nem mondtam le az erdélyi útról, de okosabbnak tartottam jövőre halasztani.

  Csakhogy a kocka el volt vetve, s hiába, hogy cél híján okafogyottá vált, a felpiszkált utazási láz lankadatlanul hevített. De, mint tudjuk, ahol nagy a szükség, ott közel a segítség. Ha nem jön be az A terv, elő a B-vel, ha pedig az momentán nincs (merthogy az erdélyi út lemondásának pillanatában tényleg nem volt), nosza, mielőbb süssünk ki egy értelmes és életképes alternatívát!

  Az új irányt illetően nem sokat kellett rágódnom. Ugyanis öt éve autóval (szintén egymagam) bejártam a Felvidék zömmel magyarok által lakott déli harmadát-negyedét, akkortájt elsősorban első világháborús emlékművek után kutatva. Ugyanoda, tehát az anno alaposan feltérképezett magyar sávba nem akartam visszamenni, viszont mindig is felettébb érdekeltek a határok, tehát rövid időn belül eldöntöttem, hogy a koronavírustól jóval kevésbé fertőzött, egykoron a Magyar Királysághoz tartozott Felvidék nyugati és északi határvidékét járom be. Elsődleges célom a minél több egykori és mostani határátkelő felkeresése és fotózása, illetve a régi magyar határt kísérő, nagyjából húsz-harminc kilométer széles területsávba eső települések jelesebb látnivalóinak megörökítése volt.

  Pár nap alatt elkészültem a meglátogatandó települések és határszakaszok részletekbe menő összeírásával, a kinyomtatott A4-es oldalak száma 23-ra rúgott.

  Az első világháború előtti Magyarország - s vele együtt természetesen a Felvidék - az 1867-1918 között létezett államszövetség, az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, s a felvidéki határszakaszon (nyugatról keletre haladva) Alsó-Ausztriával, Morvaországgal, Sziléziával és Gácsországgal (közismertebb nevén Galíciával) érintkezett. Ezek az egykori tartományok ma Ausztria, Csehország és Lengyelország részei. Aligha akad magyar ember, aki ne tudná, hogy a lényegi földterület, a Felvidék manapság Szlovákia néven ismert.

  Nem célom a Felvidék első világháború utáni hányattatásairól részletesen értekezni, ezért csak röviden említem a trianoni diktátumot követő csehszlovák-lengyel kakaskodást az észak-árvai és észak-szepesi (tehát volt magyarországi) települések hovatartozását illetően. A vitás területekért már 1919 januárjában katonai konfliktus alakult ki a két ország között, igaz, ekkor még nem a volt magyar területekért, hanem a Tescheni-hercegségért ment az adok-kapok. Árva és Szepes vármegye északi részére mindkét fél igényt tartott, de ezzel kapcsolatosan nem került sor fegyveres összecsapásra, viszont az egyre inkább elmérgesedő helyzetet az antant jónak látta mielőbb rendezni. A trianoni diktátum után egy hónappal a belgiumi Spa adott otthont a felekre kényszerített megállapodás aláírásának.

  Ennek értelmében Szepes vármegye szepesófalui járásából 13 falu: Alsólápos, Bélakorompa, Dercsény, Feketebérc, Felsőlápos, Frigyesvágása, Kislápos, Nedec, Répásfalu, Szentmindszent, Szepesgyörke, Újbéla és Újterebes, valamint Árva vármegye trsztenai járásából ugyancsak 13 település: Alsózubrica, Bukovinapodszkle, Chizsne, Felsőlipnica, Felsőzubrica, Harkabúz, Hladovka, Jablonka, Oravka, Pekelnik, Podvilk, Szárnya és Szuchahora került Lengyelországhoz. Az 1920-ban kialkudott határokat 1924-ben módosították, mikor is Hladovka és Szuchahora átkerült Csehszlovákiához, Alsólipnica pedig Lengyelország része lett.

  Nos, ennyi talán megteszi előszónak, következzék a kronológiai sorrendbe szedett lényeg!

 

  2020. augusztus 07. péntek. Első nap.

  Indulás Pestről, Zuglóból, reggel öt körül. Végigsöpörtem az útjavítások miatt több helyen beszűkült M1-esen, aztán Hegyeshalom magasságában letértem Rajka felé. A benzinből nem sok fogyott, de azért telenyomtam a tankot, majd

a magyar-szlovák határ Rajka és Dunacsún között

felkerestem a katolikus templomot, hogy lefotózzam az előtte álló első világháborús emlékművet. Ez még hiányzott a gyűjteményemből.

a magyar-szlovák határ Rajka és Dunacsún között

 

 

  Az Ady Endre utca kivezetett a központtól két kilométerre húzódó határhoz, tervezett utam képzeletbeli rajtvonalához. A startvonal amúgy egy útkanyarban volt, a magyar nemzeti színekkel festett "államhatár" feliratú tábla mögött pár lépéssel ott várakozott a Slovensko, alatta pedig a Bratislava szövegezésű két tábla.

Dunacsún, Szapáry-kastély

  A fotózást követően áthajtottam az 1947-es (cseh)szlovák határon (ugyanis a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés három, addig Magyarországhoz tartozó falut: Dunacsúnt, Oroszvárt és Horvátjárfalut Csehszlovákiának ítélte), elhaladtam egy élménypark mellett, s már bent is

Dunacsún, Szapáry-kastély

voltam Dunacsún (1910: 460 horvát, 101 magyar, 84 német, 39 szlovák, 4 egyéb) központjában. Az érdemi munkát, azaz a fényképész tevékenységet a megviselt,

Dunacsún, Szent Mihály rka templom

ám némi jóakarattal még felújítható Szapáry-kastélynál kezdtem. Innen átautóztam a falu északi részében álló, Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt római

Oroszvár, Zichy-Ferraris-kastély

katolikus templomhoz. Odabent mise zajlott, nem mentem be, viszont lefotóztam a külső falon külön elhelyezett első és második világháborús emléktáblát. Némi

Oroszvár, Zichy-Ferraris-kastély

bolyongás után rátaláltam a következő településre, Oroszvárra (1910: 1.268 német, 439 magyar, 30 szlovák, 20 horvát, 6 rutén, 39 egyéb) vezető 2-es főútra,

Oroszvár, Zichy-Ferraris-kastély

amiről a falu nevezetességével, az 1841-1844 között épült neogótikus Zichy-Ferraris-kastéllyal szemközti parkolóba fordultam. A hatalmas területű kastélypark

Oroszvár, Zichy-Ferraris-kastély

nyugati széle kiér a nevezett főútig (ami egyben a falu főutcája is), keleten az Oroszvári-csatorna határolja, a park észak-dél irányban nagyjából 500 méter

Oroszvár, Zichy-Ferraris-kastély

hosszú. Az akkor még nem is látott kastélynak a főút mentén sorakozó kiegészítő épületeiből sejtettem, hogy itt valami kapitális méretű főúri lakkal lesz dolgom,

Oroszvár, Szent Mária Magdaléna rka templom

de amikor egy szórakozóhellyé átalakított kápolna közelében betévedtem az elhanyagolt és elhagyatott kastélyparkba, ötven méter után földbe gyökerezett a lábam. Innen, dél-délnyugat felől kiváló rálátás nyílt a hatalmas dísztortára hasonlító épület legtöbb részletére, kissé odébb menve pedig az egész kastélyra. A kora reggeli zavartalan napsütésben hófehéren tündököltek a falak és a lőréses bástyák, s bár az ízlésem az egyszerűbb építészeti stílusok felé húz, magamban elismeréssel adóztam a grandiózus épület tervezője és kivitelezője előtt.

Horvátjárfalu, Szent Miklós rka templom

Egyébként a kastély ronda, itt-ott rozsdásodó hullámlemezzel volt körbekerítve, amitől az épületet a park felől húsz méternél jobban nem lehetett megközelíteni. A megfelelő ideig tartó álmélkodás és fényképezés után visszatértem a parkolóban

Horvátjárfalu, világháborús emlékmű a templomkertben

hagyott autómhoz, elhajtottam a Szent Mária Magdaléna római katolikus templomhoz, ennek megörökítése után pedig jöhetett a hármas sorszámú település, a másfél kilométerre eső Horvátjárfalu (1910: 520 horvát, 108 német, 15 magyar, 3 szlovák, 1 egyéb) megtekintése. Itt, mint első számú nevezetességet, a főutcai Szent Miklós római katolikus templomot céloztam be, a templomkertben felfedezett kis világháborús emlékmű hab volt a tortán. 

  És most kezdődött a neheze! Az évek során különböző indíttatásokból elkövetett utazásaim során sok helyen megfordultam, de ha tehettem, elkerültem a nagyvárosok időrabló útvesztőit. Azonban most nem volt mese, keresztül kellett vágnom Pozsony városán, hiszen ezúttal a korábban önálló, mára azonban Pozsonyba olvadt, a jelenlegi város északnyugati részének számító Pozsonyhidegkútra igyekeztem. A feladat megoldásában a rendelkezésre álló részletes térképek mellett nagy segítségemre volt a Google azon szolgáltatása, amelyik az utcákat járó furgon tetejére szerelt kamerák révén szinte bármelyik európai település látnivalóiról és közlekedési viszonyairól átfogó ismereteket nyújt. (Tudom, régen kitalálták már a GPS navigációs rendszert, de én a régi iskola híveként virtusból sosem használtam.) Ennek igénybevételével az indulás előtti napokban alaposan tanulmányoztam a rázósabbnak ígérkező helyeket, igyekezvén memóriámba vésni a látottakat. Nos, büszkén jelenthetem, hogy ezen a téren ritkán vallottam kudarcot, Pozsony esetében például egyáltalán nem, s némi túlzással élve a Horvátjárfalutól a Kis-Kárpátok déli végében fekvő Pozsonyhidegkútig tartó szakaszon úgy vágtam át, mint kés a vajon. Pedig csak úgy pusztán a memóriára hagyatkozva nem volt gyerekjáték Horvátjárfalu mellett ráállni a nagyváros felé tartó E65-ös sztrádára, menet közben folyvást figyelni és követni a Devín/Patrónka/Karlová Ves feliratú óriástáblák jelzéseit, a Duna túloldalára érve ráfordulni a Karlová Ves felé mutató lehajtóra,

Pozsonyhidegkút, Szent Kozma és Damján rka templom

ráfordulni a felszedett villamossínektől háborús övezetre hasonlító Botanická, odébb Karloveská elnevezésre váltó főutcára, átvágni Károlyfalun, aztán hosszú kilométerekkel később a megfelelő helyen (egy modern stílusú katolikus templom és a Lidl között) befordulni Pozsonyhidegkút (1910: 845 szlovák, 12 magyar, 12 német, 3 horvát, 4 egyéb) felé. De megérte, mert egy körforgalom

Pozsonyhidegkút, Szent Kozma és Damján rka templom

és néhány kanyargós kis utca magam mögött hagyását követően a dombra települt Szent Kozma és Damján római katolikus templom kis parkolójában találtam magam. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy amíg Dunacsún, Oroszvár és Horvátjárfalu a történelmi Magyarország Moson vármegyéjéhez tartozott, addig Pozsonyhidegkút értelemszerűen Pozsony vármegye részét képezte. Van nekem egy meglehetősen vastag, bekötött térképgyűjteményem, aminek a lapjai ritka részletesen ábrázolják a millennium környéki Magyarország területét. A térképszelvények alján feltüntetett szöveg szerint az egyes lapokat kiadta a Kereskedelemügyi M. Kir. Ministerium Budapesten, 1898. Károlyi György térképészet, kő- és könyvnyomda Budapesten. A rendkívül hasznos térképgyűjteményre a továbbiakban 1898-as KM-térkép elnevezéssel fogok hivatkozni. Nos, ezen a térképen Pozsony kiterjedése nagyjából tizede a mostaninak, északi és keleti határát vasúti sínek, déli szélét a Duna jelentette, nyugati vége valahol Károlyfalu és a vár között, félúton volt. A viszonylag kis területű város központjához képest az akkortájt önálló Pozsonyhidegkút - amit a KM-térkép egyszerűen Hidegkútként jelez - légvonalban 9 kilométerre feküdt.)

Lamacs, Szent Margit rka templom

Térben és időben visszatérve a mostani Pozsonyhidegkútra: a gyönyörű környezetben található csinos templom önmagában is kiváló fotós téma, ám a szentély mögött kezdődő, emelkedőnek futó temető felől nézve a lehetőségek még inkább kiteljesednek.

  Utam következő állomását tíz percen belül elértem: a könnyen elérhető Lamacská cestán (2-es számú főút) északra tartva egyhamar ott találtam magam az idehaza

Lamacs, 1866-os hősi emlékmű

gondosan memorizált lámpás kereszteződésnél, ahol jobbra fordulva máris feltűnt a régi időkben szintén önálló, 1946 óta Pozsonyhoz tartozó Lamacs (1910:1.263 szlovák, 90 magyar, 12 német, 16 egyéb) ófalui részén emelkedő Szent Margit római katolikus templom. A szemre amúgy tetszetős templom nem régi, a lebontott helyén épült 1947-ben. Előtte, a templomkertben viszont a klasszikus első

Lamacs, 1866-os hősi emlékmű

világháborús emlékművek sorába tartozó alkotás, egy magas kőtalapzaton Jézus és a sebesült katona kettőse látható, a talapzat oldalán az elesett katonák névsora olvasható. De az igazi lamacsi kuriózumot a templom előtt elhúzó utcát hosszában kettéválasztó sávban felállított, magyar nyelvű emlékoszlop jelenti. Az 1866.

Lamacs, a templom az első világháborús emlékművel

július 22-én Lamacs mellett megesett csatának állít emléket, ahol a porosz és az osztrák erők csaptak össze, a vesztes osztrák sereget Friedrich Mondel tábornok vezette. 

  A lámpás kereszteződésnél visszatértem az itt Hodonínska nevet viselő, Pozsonybeszterce felé mutató 2-es főúthoz, amin északra haladva egy kilométer

Dévényújfalu, első világháborús emlékmű

után elértem azt a körforgalmat, aminek a helyén az 1898-as KM-térkép a három épületből álló Ferencz majort, illetve a mellette elhúzó Cigány-patakot jelöli. Ezeknek persze híre-hamva, ellenben az említetten kívül két kilométeren belül további három (vagyis összességében négy) körforgalmon kellett átverekednem magam, s utána még két kilométert autóznom (nyomomban egy levakarhatatlan rendőrautóval), amíg elértem a régi vasúti alagutat, amin áthaladva beestem a magyar korban önálló, manapság viszont Pozsonyhoz tartozó, a Morva folyó bal oldalán fekvő Dévényújfaluba (1910: 1.164 horvát, 917 szlovák, 365 magyar, 201 német, 2 rutén, 1 román, 167 egyéb - cseh-morvák és cigányok). Az alagúttól a Morva folyó irányába mutató főutca és a Dévénybe tartó keresztút találkozásánál hagyományos megjelenésű, kovácsoltvas kerítéssel övezett első világháborús emlékmű található.

  A hozzávetőleg három kilométerrel délebbre fekvő, közigazgatásilag szintén

Dévény, Szent Kereszt rka templom

Pozsony elővárosának számító Dévénybe (1910: 1.306 német, 509 szlovák, 203 magyar, 3 horvát, 42 egyéb - olaszok és cseh-morvák) vezető régi országút többnyire a szelídnek látszó Morva folyó közelében haladt. Úgyszólván egyből a falu központjában, a Szent Kereszt római katolikus templomnál találtam magam, amiről csak azért nem tudtam hibátlan fotót készíteni, mert a torony

Dévény, vár

tetőzetét javították, s az egészet sűrű állványerdő takarta. A délelőtt folyamán mind magasabbra hágó Nap ekkortájt kezdett igazából belelendülni, így is folyt rólam a víz, hátha még nem is vagyok a Duna közelében! A főutcáról nyíló egyik mellékutcán valahogy a település fölé emelkedő hegy (a Kis-Kárpátok déli végpontja) tetejét uraló várrom hátába kerültem, s milyen jól jártam, mert később kiderült, innen tudtam a legjobb fotókat készíteni a falakról. A kocsit egy

Dévény, vár

napégette, tágas parkolóban hagyva gyalogosan indultam a Felvidék nyugati határát jelentő Morva és a Duna összefolyásához. Az Osztrák-Magyar Monarchia és az azt megelőző időkben a Morva választotta el hazánkat Alsó-Ausztriától, illetve Morvaországtól. Kiérve a Morva torkolatához, egyből feltűnt a két folyó színének markáns eltérése, mert amíg az északról lecsorgó Morva tisztán csillogott a délelőtti verőfényben, addig az itt nagy ívben kanyarodó, széles Duna zavaros

Dévény, a Duna és a Morva összefolyása

vize piszkosszürke mosogatólének hatott. 

  Sokan úgy tudják, hogy a régi osztrák-magyar határ a Morva medrének középvonalán, illetve a Duna közepén húzódott. A Morvára vonatkozó rész igaz, a Duna viszonylatában azonban nem pontosan így van, illetve volt. Az 1898-as KM-térkép ugyanis Dévénnyel szemben, a Duna jobb partjához igen közel feltüntet egy két kilométer hosszú kisebb (névtelen), és egy hét kilométer hosszúságú, változó szélességű nagyobb (ugyancsak névtelen) szigetet, amiket a Duna keskeny mellékágai választanak el egymástól. E térképábrázolás szerint a Morva folyó torkolatától érkező régi határvonal a kisebb sziget közepén haladt át úgy, hogy a sziget keleti fele Magyarországhoz, azon belül Moson vármegyéhez tartozott. Ezután a déli irányban tovább haladó vonal átszelte a két szigetet elválasztó sekély Duna-árkot, átvágta az árok túlpartján kezdődő nagyobb szigetet, Ausztriának hagyva a két kilométeres nyugati darabot, Magyarországnak juttatva a keleti, öt kilométer hosszúságú területet. A nagyobb szigetet délről egy országhatárként

Dévény, a Duna és a Morva összefolyása

is funkcionáló újabb természetes Duna-árok szegélyezte. A nagyobb sziget magyar fennhatóság alá eső darabján, a közeli osztrák Hainburgba vezető régi út mellett létezett egy vadászlak (az 1898-as KM-térkép szarvasagancs szimbólummal és V. L. rövidítéssel jelöli), aminek a helyén most a Hainburghoz tartozó Jagerhaussiedlung nevű külterület terül el. A napjainkban e területekről készült műholdfelvételeken látszik, hogy a kisebb szigetet összefüggő erdőség borítja, és a termőterületté alakított nagyobb szigetet délről határoló Duna-ág még mindig létezik.

  Visszatérve Dévénybe, megemlítem a Duna és a Morva találkozásánál emelkedő 212 méteres kőszikla csúcsán felépült, 1896 októberében felavatott Millenniumi-, avagy Árpád-emlékművet. A 21 méter magas kőoszlop tetején álló honfoglalás kori vitéz (Jankovich Gyula alkotása) balja címeres pajzson nyugodott, jobbjában szablyát tartott. (Országszerte hét millenniumi emlékmű készült: a dévényin kívül a munkácsi várhegyen, a Nyitra melletti Zobor-hegyen, Pannonhalmán, Zimonyban, Ópusztaszeren és a Brassó melletti Cenk-hegyen.) Trianon után a szlovákok mindenképp el akarták tüntetni a "Szlovákia feletti ezeréves magyar uralom" szimbólumát. Főleg azon fontos esemény tükrében, hogy a közeli Pozsony 1919. február 2-tól Szlovákia fővárosa lett. A csehszlovák Hírszerző Iroda által összeállított héttagú szlovák különítmény már 1921. január 11-én kísérletet tett az emlékmű lerombolására, de a három helyen elhelyezett robbanószerkezetek közül a legerősebb töltettel felszerelt a gyújtózsinór hibájából csődöt mondott, ezért másnap, január 12-én újra nekirugaszkodtak, s a robbanás erejétől megsemmisült alkotás darabjai a Dunába hullottak. 

  A Dévény és környékének múltját alaposan kitárgyaló rész után visszatérek az

Pozsonybeszterce, Szent Péter és Pál rka templom

idei utazásomhoz, különben túlságosan eltérek a tárgytól.

  Tehát a szükséges számú fotózás után beültem a vár alatti parkolóban forrósodó kocsimba, és azon az útvonalon, amelyiken jöttem, visszatértem a 2-es főút

Pozsonybeszterce, rka templom és első világháborús emlékmű

melletti körforgalomhoz, amiből ezúttal északi irányba tartva jöttem ki. Három kilométerrel arrébb már el is értem Pozsonybesztercét (1910: 2.222 szlovák, 29 német, 17 magyar, 3 egyéb). Szinte hihetetlen, de a távoli elkülönülés ellenére még ez a település is Pozsony város részét képezi! Egyébként a falu egy nagyon szép, 1803 és 1834 között épült barokk, Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére szentelt római katolikus templommal dicsekedhet, az előtte elhelyezett, háromalakos első világháborús emlékmű is tisztességes alkotás.

Stomfa, Szent István rka templom

  A három kilométerre, északra fekvő Stomfa (1910: 2.431 szlovák, 557 német, 390 magyar, 21 egyéb) erkélyes harangtornyú, Szent Istvánról elnevezett, a 14. század közepén épült katolikus temploma még erre is rátett egy lapáttal, s ugyancsak megörültem az egyház előtti kövezett, tágas térség legjobb pontján álló világháborús emlékműnek.

Detrekőcsütörtök, rka templom és első világháborús emlékmű

  Detrekőcsütörtök (1910: 1.106 szlovák, 56 magyar, 19 német, 21 egyéb) már távolabb, 13 kilométerre feküdt, s a 2-es főúttól fél kilométeres bekötőút vezetett a központba. Területét a Cajtna-patak szeli át. A 14. század elejéről való, Szűz Mária Mennybemenetele elnevezésű, négy fiatornyos római katolikus temploma előtt itt is figurális első világháborús emlékművet találtam.

Láb, habán ház

  A Cajtna-patak melletti, macskaugrásra eső Láb (1910: 1.538 szlovák, 25 német, 16 magyar) faluban láttam néhány példásan helyreállított habán házat, illetve megint találtam egy fotózásra méltó első világháborús emlékművet.

Láb, első világháborús emlékmű

  A négy kilométerrel délebbre fekvő Zohor (1910: 2.704 szlovák, 85 magyar, 35 német, 1 horvát, 4 egyéb) 1839-ben épült, Antiochiai Szent Margitról elnevezett

Zohor, Antiochiai Szent Margit rka templom

római katolikus templomának legszebb részlete a majolika cserepekkel mintásan fedett toronytető. A templommal szemközti csinos parkban mintaszerűen karbantartott első világháborús emlékmű áll, a magas talapzat előoldalát borító

Zohor, első világháborús emlékmű

fekete márványtáblán az első világháborúban elesettek neve mellett ovális porcelánra kasírozott fényképük is látható. A talapzat tetején kőből faragott, színezett Krisztus vigyázza emléküket.

Nagymagasfalu, Szent András rka templom

  A légvonalban négy kilométerre, nyugatra található Nagymagasfalu (1910: 2.307 szlovák, 71 magyar, 48 cigány, 46 német) a Morva folyó keleti oldalán fekszik. Az 1660-ban épült, aszimmetrikus toronyelhelyezésű Szent András római katolikus

Nagymagasfalu, rka templom és első világháborús emlékmű

előtt ritka szép első világháborús emlékmű emeli a környék esztétikai színvonalát. A derékmagasságig érő kovácsoltvas kerítésen belüli obeliszk előtt igényesen

Magyarfalu, első világháborús emlékmű

kifaragott szoborkompozíció látható: egy harcba induló katona ölelkezve búcsúzik feleségétől és kislányától. 

  A nyolc kilométerre, északra eső Magyarfalu (1910: 1.940 szlovák, 142 német,

Magyarfalu, kompátkelő a Morván Ausztria felé

104 magyar, 344 egyéb - főleg cseh-morvák) ugyancsak a csendben csordogáló Morva mellett fekszik, s azon kívül, hogy van egy elfogadható első világháborús emlékműve, meg egy átlagos kinézetű római katolikus temploma, nem sokat mutat. Egészen jelentéktelen falucska lenne, ha nem az Ausztriával közös, itt nagyjából

Magyarfalu, a kompátkelő felvidéki oldala

hatvan méter széles határfolyó mellé települt volna, s nem működtetne gépjárművek szállítására is alkalmas kompot, ami - folyami híd híján - a túloldali Angern an der March-hal teremt összeköttetést. A kompátkelő forgalmáról árulkodik, hogy mindkét oldalon meglehetős méretű vámházak állnak. Az átkelőhely gazdasági jelentősége alighanem abban áll, hogy az innen 15

Magyarfalu, a kompátkelő felvidéki oldala

kilométerre fekvő felvidéki város, Malacka és tágabb környékének áruforgalmát a pozsonyi kerülő mellőzésével irányítja a folyótól 30 kilométerre lévő Bécsbe. A folyócska töltésén elballagtam a kompállomás közelébe. Menet közben szembejöttek a túloldalról éppen átért, sodronyvontatású komp által szállított gépkocsik, s mire elértem a ki- és beszállási hely vonalát, két autóval és egy motorkerékpárral már indult is vissza Ausztriába. A túlparton máris legalább négy autó várakozott az átkelésre, az egyszerű vízi alkalmatosság nyilván napkeltétől napnyugtáig non-stop ingázott a két part között.

Dimvár, főtér az első világháborús obeliszkkel

  Magyarfalu északi szomszédja a szintén a folyó mellett található Dimvár (1910: 811 szlovák, 21 magyar, 8 német, 1 egyéb). A központjában álló, dús lombú fák által erősen takart temploma nem fogott meg, egyszerű vidéki egyházi épület volt, a funkcióját nyilván maradéktalanul betöltötte, de külsőleg semmi érdekeset nem mutatott. A vele szembeni, öreg hársfa uralta terecske egyetlen éke (a hársfán kívül) az első világháborús hősi halottak szürke márványobeliszkje volt.

Dimvár, betonbunker a Morva folyó töltésén

Az említett három tétel (templom, hársfa, emlékmű) még nem lett volna elegendő, hogy a kihaltnak tűnő falu mélyebb nyomot hagyjon emlékeimben, ám a település déli szélén, a Morvát és az országutat kísérő töltésen izgalmasabb tereptárgy vonta magára a figyelmemet. Ez pedig egy meglehetős méretű, masszív betonbunker volt, két szűk lőrését a gát vonalával párhuzamosan alakították ki, az egyik a kétszáz méterre kezdődő Dimvár, az ellenkező oldali lőrés Magyarfalu felé nézett. Nem tudni, a világháborúból vagy a hidegháborúból maradt-e itt? A tüzelési irányt meghatározó rések elhelyezkedése egyértelműen arról árulkodott, hogy a kis erődöt nem a támadó szándékú erők elrettentésére, hanem színtiszta pusztításra tervezték, hiszen a betonfedezék mélyéről csak azokra lehetett tüzelni, akik már a gáton vagy annak oldalában, netán a töltés alján elhúzó országúton tartózkodtak. A töltés túloldalának közelében folydogáló Morva felé egyetlen nyílás sem nézett, arrafelé csak a tömör betonfal mutatta magát. Az építmény bejárata az út felőli oldalon volt, de a szokásos tömör acélajtót már eltávolították, miáltal bejuthattam a szűk kamrákra osztott belső térbe. Hát, nem egy pazarul berendezett kéjlak vagy hétvégi legénytanya volt, az szent. De nem is annak szánták. A betonpadlón heverő koszlott ruhadarabok, üres flakonok és sörös dobozok arról árulkodtak, hogy előttem már mások is benéztek ide.

Nagyjakabfalva, Szent Fülöp és Jakab rka templom

  Dimvár csodáinak számbavétele után a légvonalban négy, az 503-as jelzésű országúton nyolc kilométerre eső Nagyjakabfalva (1910: 1.078 szlovák, 43 német, 19 magyar, 25 egyéb) jött sorra. A dél körüli kánikulában kókadozó falu központjában emelkedő kis dombon álló, 1641-ben reneszánsz stílusban épült Szent Fülöp és Jakab római katolikus templom szinte hatalmas aranytömbként

Nagyjakabfalva, rka templom és első világháborús emlékmű

ragyogott az erős napsütésben. Szerencsére néhány dús lombú fa is akadt a közelében, ezek árnyas fedezékéből jó felvételeket készíthettem a sárga és vörös színekben pompázó épületről, illetve a tőle pár lépésre elhelyezett, kétalakos (szárnyas angyal és sebesült katona) első világháborús emlékműről.

Egyházhely, rka templom és világháborús emlékmű

  A hat kilométer távolságra, északkeletre fekvő Egyházhely (1910: 821 szlovák, 19 német, 7 magyar, 26 egyéb) 14. századi, Szent Mártonról elnevezett római katolikus temploma esztétikai vonatkozásban semmivel sem marad el a nagyjakabfalvi egyházi épülettől, világháborús emlékműve azonban jóval egyszerűbb kivitelezésű, tulajdonképpen egy újabb korban készült obeliszk.

Gajar, Angyali Üdvözlet rka templom

  Az innen ugyancsak hat kilométerre, nyugatra található Gajar (1910: 3.567 szlovák, 147 német, 80 cigány, 50 magyar, 3 horvát) 1665 és 1673 között barokk stílusban épült, Angyali Üdvözlet néven felszentelt római katolikus temploma pozitív értelemben kilógott az utamon eddig látott templomok sorából. Ahhoz már kezdtem volna hozzászokni, hogy errefelé viszonylag nagy méretű templomokat látok, de utam során Gajaron találkoztam először erődített templommal, aminek ráadásul

Gajar, első világháborús emlékmű

nem pusztán három ember magasságú védőfalai, de mindjárt négy vaskos sarokbástyája is volt. Az erődítések a 17. század végéről valók. Ezek a régiek azért tudtak valamit! A főutca mentén fekvő erődített templom bal oldali bástyája közelében alacsony kovácsoltvas kerítéssel védett, szép első világháborús emlékmű látható (szárnyas angyal és sebesült katona). Fényes Elek a faluval foglalkozó, 1851-ből való leírásában említi, hogy a település kompot működtetett a közeli Morván. A Gajart az osztrák Dürkruttal összekötő rév ugyan már nem működik, ellenben a folyó ezen szakaszáról készült műholdfelvételen jól látszanak az átkelő különböző korok utasai és járművei által kikoptatott helyei.

Malacka, Szeplőtelen Szűz rka templom

  Gajarról Egyházhelyen keresztül a nyolc kilométerre, keletre fekvő Malackára (1910: 3.849 szlovák, 631 német, 530 magyar, 6 horvát, 120 egyéb - főleg cseh-morvák) siettem. Megvallom, amikor évtizedekkel ezelőtt először találkoztam térképen a városka különös nevével, elírásra gondoltam. Ma már tudom, hogy nem az. Az 1653-ban épült, Szeplőtelen Szűz nevét viselő római katolikus temploma mellett (a templom sírkamrájában a Pálffy család tagjai nyugszanak) felkerestem volna a központban található ferences templomot és kolostort, amit a hőségtől remegő levegőjű körforgalomból láttam is, de az eszement délutáni csúcsforgalomban úgy ítéltem meg, hogy reménytelen vállalkozás lenne parkolóhelyet kapnom a közelben. Ilyen póriasan egyszerű okból kifolyólag a

Malacka, Pálffy-kastély

templom kimaradt a fotózott épületek sorából, helyette a vasúti síneken túli Pálffy-kastély külső megtekintésével és megörökítésével vigasztalódtam. Mivel az 1644-ben épült, egyemeletes kastély manapság kórházként üzemel, tulajdonképpen be sem tehettem volna a lábam a nagy méretű parkba. De betettem, s bár végig feszülten vártam, mikor tessékel ki egy morcos biztonsági őr, azért készítettem pár felvételt a felújításra szoruló épületről.

Nagylévárd, Szűz Mária Neve rka templom

  A 2-es főút mentén fekvő, nyolc kilométerre, északra eső, a Rudava-patak melletti Nagylévárd (1910: 2.340 szlovák, 284 német, 191 magyar, 56 egyéb - főleg cigányok) már messziről mutatja a felé közelítő utazónak, mije van. Ami azt

Nagylévárd, szégyenoszlop

illeti, büszke is lehet a mindjárt a falu déli szélén, a főút mellett magasodó, 1729 és 1733 között épült, Szűz Mária tiszteletére szentelt kéttornyú római katolikus templomára. A templommal szemközt egy ki tudja, mely időkből származó szégyenoszlop árválkodik, s akinek ez nem lenne elég, a templombejárat előtt elhúzó kis utca végében megcsodálhatja az 1683 és 1685 között épült barokk Kollonich-Wenckheim-kastély egyemeletes tömbjét. De csak kívülről, a díszes kovácsoltvas nagykapu mögül, mert az U alaprajzú, déli irányban nyitott várkastély a hozzátartozó nagy parkkal együtt - legalábbis ott jártam idején - nem volt látogatható. Meglehet, a kitartó koronavírus-járvány miatt zárták le.

Nagylévárd, Kollonich-Wenckheim-kastély

  Az innen északra eső, ugyancsak a 2-es főút mellett található Morvaszentjánosig (1910: 1.695 szlovák, 133 német, 53 magyar, 1 szerb, 35 egyéb - főleg cigányok) tizenegy kilométert autóztam. Az 1840 és 1851 között épült Keresztelő Szent János

Morvaszentjános, Keresztelő Szent János rka templom

nevét viselő római katolikus templom mellett egész felvidéki utam egyik legszebb első világháborús emlékművére találtam. Az elesett katonák nevét soroló széles előoldal oszlopos díszítést kapott, az alkotás tetején a központba állított Krisztus,

Morvaszentjános, rka templom és első világháborús emlékmű

illetve kétfelől Szűz Mária és Szent József kőből faragott alakja látható. A templom közeléből induló, nyugatra tartó, a 2-es főutat átvágó, öt kilométer hosszú nyílegyenes úton kiértem a Morva határfolyóhoz, amit ezen a helyen közúti híd

Morvaszentjános, a Morva határhídja Ausztria felé

ível át, amin keresztül a két kilométerre lévő osztrák Hohenau an der March-ba lehet eljutni. (Az út, természetesen annak földes változata, már a 19. század közepén is létezett. Akkoriban a rengeteg keresztező patak, ér vagy egyéb átfolyás miatt a falutól a Morváig 25 kisebb hídon kellett áthaladni!) Kétsávos, stabil kis

Morvaszentjános, a Morva határfolyó

vashíd, két szélén a gyalogosok számára fenntartott gerendapadlós keskeny sávval. A kocsit a felvidéki oldalon húzódó erdőség szélén hagyva átgyalogoltam a túloldalra. Az biztos, hogy innen, erről a pofás kis hídról nyílik az egyik legszebb,

Morvaszentjános, a Morva határfolyó osztrák oldala

ha ugyan nem a legszebb kilátás a Morvára. A híd közepéről körbenézve a felvidéki oldalon az imént említett erdőség folytatását, míg az osztrák part mentén cölöpökön álló faházakat láttam, ezek mindegyikétől hosszú stég nyúlt a folyó fölé,

Morvaszentjános, a Morva határfolyó az osztrák oldalról

a stégek végében billenthető rudakra erősített, nagy méretű merítőhálók száradtak. Úgy látszik, sógorék elunták a horgászdamilok beszakadásával járó vesződséget, és a költséghatékony hálós módszer mellett tették le a voksot. A híd járműforgalmát

Morvaszentjános, a Morva hídjának felvidéki oldala

egyébként a mindkét oldalon kihelyezett lámpák szabályozták, egyszer innen, aztán percekkel később onnan átengedve az autósokat. Nem volt nagy nyüzsgés, egy-egy zöld lámpánál négy-öt kocsi, s ritkán egy-két kerékpáros hajtott át, gyalogossal nem is találkoztam. A hosszú forgalmi szünetekben csend telepedett a tájra, egyedül a folyó szöszmötölését lehetett hallani, amit semmilyen disszonáns hang nem zavart meg. Az osztrák oldalra érve egy víkendházaktól mentes szakaszon lesétáltam a folyópartra, kicsi nézelődtem, fényképeztem, s ritka jól éreztem magam a rendkívül barátságos, már-már idilli környezetben. De az idő sajnos nem állt meg, tovább kellett mennem. Egy nagy sóhajjal magam vetettem véget a kegyelmi állapotnak, autómmal visszatértem a falu központjába, ahol északnak fordulva máris a Morvaszentjánossal hézagmentesen összenőtt Székelyfalván találtam magam. Reménykeltő elnevezése ellenére a faluban már 1910-ben hússzoros létszámfölényben voltak a szlovákok. Eredetileg terveztem az itteni Nagyboldogasszony templom fotózását, de a helyszínen átértékeltem a korábbi elképzelést, és kihagytam a meglehetősen átlagos kinézetű épületet. Bocs.

Jókút, Szent József rka templom

  A futó csalódás után következhetett a nyolc kilométer távolságra eső, a régi Nyitra vármegye szakolcai járásában fekvő Jókút (1910: 2.637 szlovák, 80 magyar, 65 német, 3 egyéb). Pozsony és Nyitra vármegye határát valahol félúton, a 2-es főutat

Jókút, első világháborús emlékmű a templomkertben

keresztező Miava-patak hídja közelében léptem át. Erősen benne jártam a délutánban, az 1716 és 1726 között épült barokk Szent József római katolikus templom tornya hosszú árnyékot vetett, de a hőség nem akart csillapodni.

Jókút, a Morva határhídja a cseh Lanzhot felé

A templomkertbe lépve jobb kéz felől egy ember alkotta terméskőbarlangból az imára kulcsolt kezű Szűz Mária szobra nézett rám, a lábai előtt tiszta vizű kis

Jókút, a Morva határfolyó cseh oldala

patak csordogált, parányi vízeséseket alkotva a lépcsőzetesen elhelyezett köveken. Mellette egy régi első világháborús emlékmű látszott, tetején az angyallal és a katonával, előoldalán a sok nevet tartalmazó fekete márványtáblával. Az emlékmű központi részét jobbról-balról az elesettek kasírozott arcképeivel teli betonlapok

Jókút, a Morva folyó cseh oldala, a távolban a felvidéki Gázlós templomának tornya látszik

fogták közre. A két betontáblán legalább hatvan megfakult fotó sorakozott. Hamar kiértem a templomtól négy kilométerre eső Morvához, ami itt is határfolyó, de a túloldalon már nem Ausztria, hanem Csehország (a Monarchia idején Morvaország tartomány) terült el. Régebben a két part között itt is komp szállította az úton

Jókút, a Morva határfolyó hídja a Felvidék felé

lévőket, manapság már széles betonhíd, illetve ettől kissé nyugatabbra egy még újabb sztrádahíd biztosítja a túloldali Lanzhot gyors elérését. A régi betonhídon átgyalogoltam a cseh oldalra, ahonnan kitűnő rálátás nyílt a folyón pár száz méterrel feljebb épített alacsony gáton látványosan átbukó vízre, illetve mögötte, távolabb a felvidéki utazásom következő állomását jelentő Gázlós magasba szökő templomtornyára.

Gázlós, Szent Antal rka templom

  Nevezett falu eléréséhez nem kellett Jókútig visszamennem, mert a határtól másfél kilométerre máris ráfordulhattam egy északra vezető mellékútra, amin percek alatt Gázlóson (1910: 1.911 szlovák, 46 magyar, 45 német, 41 egyéb - főleg cigányok) voltam. A település nyugati szélén a Morva holtága húzódik. Az a távolból magasnak ható templomtorony közelről sokkal magasabbnak bizonyult, de érdemes volt felpillantani rá, mert az 1860-as évekből való torony óralapos felső harmadát mintha nem is közép-európai, hanem bizánci mintára tervezték volna. Az egyéb részleteiben semmi különlegeset nem mutató, 1731 és 1750 között gótikus stílusban épült római katolikus templomot Szent Antal tiszteletére szentelték. A torony előtti hatalmas fa árnyékában egy éppen csak említendő világháborús emlékműre bukkantam.

Egbell, Szent Mihály arkangyal rka templom

  A templom mellett elhúzó utcán rövidesen kiértem a 2-es főútra, s északnak tartva pár kilométer után már fordultam le az innen még további négy kilométerre fekvő, sűrű erdővel kísért bekötőúton elérhető Egbellre (1910: 2.830 szlovák, 129 német,

Egbell, első világháborús emlékmű

71 magyar, 128 egyéb - főleg cseh-morvák és cigányok) felé. A falu legfőbb látványossága az 1846 és 1852 között épült, Szent Mihály arkangyal nevét viselő hatalmas templom, nyugati oldalánál a négyalakos világháborús emlékművel.

Péterlak, Szentlélek rka templom

  A légvonalban három kilométerre, keletre található Péterlak (1910: 1.004 szlovák, 36 német, 15 magyar, 31 egyéb - főleg cigányok) 1483-ból való, de az idők során többször átépített, Szentlélekről elnevezett szép templomának, és a mellette húzódó árnyas kis park szélén látható háromalakos (Krisztus, angyal és sebesült katona) első világháborús emlékművének a lefotózása méltó befejezése volt a jól sikerült napnak. Csorgott rólam a víz, kissé fáradt voltam, és még valami

Péterlak, rka templom és első világháborús emlékmű

nyugalmasnak ígérkező pihenőhelyet kellett keresnem, mielőtt lement volna a Nap. Mivel másnap a Holicstól délre fekvő Kopcsánynál akartam kezdeni a fotós munkát, észszerűnek látszott valahol a falu közelében éjszakázni. Ugyan egy porcikám sem kívánta a további vezetést, de kénytelen voltam felautózni a kilenc kilométerre fekvő Holicsig, ahol rátérhettem az aznap oly sokszor igénybe vett 2-es főútra, amin délre tartva elsuhantam Kopcsány mellett, majd két kilométerrel alább jobbra letértem egy földútra (később kiderült, hogy a közeli horgásztavakhoz vezet), és némi keresgélés után kocsimmal beálltam egy sűrű bokrosban elhúzó, alig látható földútra. Kőhajításnyi távolságban volt egy földszintes, használaton kívülinek látszó épület, csak remélhettem, hogy nem nyúltam mellé a helyválasztással. A főút valahol a hátam mögött húzódott, sötétedés után az akácok és a bokrok ágai között be-bevillant az elsuhanó autók lámpáinak fénye. Bár a reggeli, menet közbeni nassoláson kívül egész nap nem ettem semmit, ellenben megittam három liter kólát, továbbra sem kívántam az ételt. A nejemmel mobilon értekeztünk a nap történéseiről, ahogy azt a korábbi utazásaim alkalmával is szoktuk, aztán aznapra elbúcsúztunk. Hát óra lehetett, amikor végleg leállítottam a kocsit, de éjfélkor még egyre izzadva, éberen ücsörögtem a mozgó motellé minősült autóban. Az ablakokat a szúnyogok és a bögölyök miatt nem ereszthettem le. A reggeli indulástól 427 kilométert vezettem, de ha elbóbiskoltam, hamarosan felriadtam, képtelen voltam kipihenni magam. Emlékezetes éjszaka volt, de valamit valamiért.  
 
                        

                        Blogom a következő bejegyzéssel folytatódik!