A Fotós utazás a Felvidék határán című blog folytatása

 

  2020. augusztus 14. péntek. Nyolcadik nap

  Ébredés után alig vártam, hogy hozzáfoghassak a dolgomhoz. Tisztában voltam vele, hogy lassan végére érek felvidéki utazásomnak, s annak ellenére, hogy már addig is rengeteg szép épületet láttam, s egy csomó gyönyörű vidéken autóztam át, éreztem, amint óráról órára erősödik bennem a hazatérés vágya. Egyszóval

Zboró, Antiochiai Szent Margit rka templom

ezerrel dübörgött bennem a honvágy keserédes érzése, ami tulajdonképpen egyfajta inspirációt nyújtott a hátralévő feladatok gyors, ugyanakkor lelkiismeretes elvégzéséhez. Vágytam látni a feleségemet, a kutyáimat, a hazámat. Odahaza már az indulásom előtti héten megígértem a nejemnek, hogy történjék bármi, a tizedik

Zboró, Antiochiai Szent Margit rka templom

napon mindenképpen hazatérek. Ha sikerül befejeznem az önként vállalt feladatot, ha nem. A jelképes óra pedig egyre ketyegett, már a nyolcadik itt töltött nap reggelére ébredtem, maradt két napom a vállalásom véghezvitelére. Igazából jól álltam, számításaim szerint simán megoldhatónak látszott az aprólékos gondossággal összeállított útiterv, sőt.  
  De most vissza a péntek kora reggeli Zboróra (1910: 1.341 szlovák, 653 német, 80 magyar, 6 rutén, 125 egyéb - lengyelek és cigányok). Az észak-dél irányban nyújtott városka legfőbb patakja a délre tartó Kamenec-patak, amibe kelet felől a Rakovec-, nyugatról a Roszucka- (Sztebnicek-) patak érkezik. Tudtam, hogy a várostól délre eső, 450 méter magas hegyen Makovica vára (a zborói vár) maradványaiba botlottam volna, de eszem ágában sem volt élni a korai órákban igazán felemelőnek ígérkező várlátogatás lehetőségével. Inkább nyakamba vettem az egyelőre csendes várost, és elsőre felkerestem az 1655-ből való, Antiochiai Szent Margit nevét viselő barokk római katolikus templomot. Nem voltam elégedett a torony felől készített felvételekkel, a megfelelő erősségű fény hiányától túlságosan sötétre sikeredtek, ezért az egyik kis hídon átmentem a Kamenec-

Zboró, Szent Zsófia rka templom

patak túloldalára, és a napkelte vöröses árnyalatában úszó szentély felől igyekeztem jobb képeket csinálni. Egy rakás felvételt készítettem, biztos voltam benne, hogy a nagy számok törvénye szerint akad köztük egy-két sikerültebb darab. Ezután kocsimmal átmentem a másik templomhoz, a kéttornyú Szent Zsófia római katolikus templomhoz, ami eredetileg az 1625-ben épült Rákóczy-kastély temploma volt, csakhogy a kastély az első világháború idején leégett, a romjait pedig az 1950-es években elbontották. A városkának volt még két további kastélya, de a 16. századi Serédy-kastély az 1960-as években leégett, és már csak a romjai léteznek valamerre, a 18. századi Szirmay-kastély ennél is rosszabbul járt, mert az első világháború harcaiban súlyosan megrongálódott épületből mára csak az emléke maradt fent. Mint a Wikipédia írja, a zsinagóga is az 1915-ös orosz támadásban omlott össze. Egyszóval, ha elkerülik a háborús

Komlóspatak, Nagyboldogasszony görögkatolikus templom

cselekmények, most bőven lett volna mit csodálnom Zborón, de a történelem kíméletlen úthengere mindezt lehetetlenné tette. Egy adalék a város múltjához:

Komlóspatak, Nagyboldogasszony görögkatolikus templom

1666. március elsején itt kötött házasságot I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona.
  Utam következő megállója a tegnap késő délután, illetve a sötétedés körüli órákban futtában kétszer is meglátogatott, Zborótól négy kilométerre, északra eső

Komlóspatak, Nagyboldogasszony görögkatolikus templom

Komlóspatak (1910: 618 rutén, 22 német, 7 magyar, 1 szlovák, 29 egyéb; vallás: 654 görögkatolikus) volt. A falut átszelő Komlós-patak a település északi szélén egyesülő Regettői- és Jarucha-patakból keletkezik. A falu nevezetessége az 1821-ben épült, Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt kéttornyú, gömbkupolás hajójú görögkatolikus templom.

Regettő, Szent Demeter görögkatolikus templom

  A Komlóspatak északi határában a főútról nyugati irányban letérő 3506-os mellékúton a három kilométerre, a Regettői-patak mellett fekvő Regettőre (1910: 261 rutén, 3 német, 13 egyéb) értem. A kicsi falu (2001-ben már csak 14 állandó

Borókás, Szűz Mária görögkatolikus fatemplom

lakosa volt) Szent Demeter tiszteletére szentelt, a temetőben található görögkatolikus fatemploma 1893-ból való.
  Visszafordulva délre, Zborónál rátértem a 77-es útra, amin - Szemelnye érintésével - eljutottam a hat kilométerre található 3522-es út torkolatához, s ezen

Borókás, Szűz Mária görögkatolikus fatemplom

egy kilométerrel odébb az apró Borókásra (1910: 149 rutén, 8 német) értem. 1763-ban barokk stílusban épült, Szűz Mária tiszteletére szentelt görögkatolikus fatemploma a temetőben áll.

Váradka, Oltalmazó Szűz görögkatolikus fatemplom

  Az innen öt kilométerre eső, az Ondava-patak melletti Váradkát (1910: 216 rutén, 10 német, 3 magyar, 17 egyéb) a főút melletti Alsópagonynál északra induló 3520-as mellékúton lehet elérni. A temető aljában álló, Oltalmazó Szűzről elnevezett görögkatolikus fatemploma 1924-ből való, és egy 18. századi fatemplom helyén épült.

Alsópagony, a régi felvidéki-lengyel határ a lengyel Grab felé

  Visszafordultam az Ondava-patak által érintett Alsópagonyra (1910: 218 rutén, 20 magyar, 16 német), s most a faluból északkeletre kivezető 3519-es úton elmentem a három kilométerre húzódó régi felvidéki-lengyel (galíciai, gácsországi) határra.

Alsópagony, a régi felvidéki-lengyel határ a lengyel Grab felé

A határvonalon túl 992-es számozással folytatódó országút a lengyel Grab faluba vezet. A határ környezete az addig látottakhoz hasonló volt, azzal a sajátossággal megtoldva, hogy itt az út szélén valami kis emlékműszerűség is állt: egy sziklatömbbe ágyazott fekete márványtábla, aminek a felső harmadát négy színes címer díszítette, a címersor alatt lengyel és szlovák nyelvű ismertetővel. Miután

Alsópagony, a régi felvidéki-lengyel határ a Felvidék felé

egyik nyelvet sem beszélem, nem derült ki, kinek vagy milyen eseménynek szól a megemlékezés.
   Alsópagonynál megint ráálltam a 77-es főútra, amin délkeletre indulva két

Hutás, görögkatolikus fatemplom

kilométer után a parányi Srvankov-patak melletti Hutásra (1910: 208 rutén, 13 szlovák; vallás: 208 görögkatolikus) érkeztem. Mint a települések létszámadataiból is kiderül, Zborót követően beértem a jelentéktelen kistelepülések kiterjedt övezetébe, s ez a fontosabb Felsővízköz és Mezőlaborc kivételével utam végéig így maradt. Mindezt azért tartom fontosnak megjegyezni, hogy tisztázzam: nem lustaságból vagy megcsömörlöttségből írok viszonylag szűkszavúan a Zboró után felkeresett településekről, hanem mert egyszerűen nincs sok írnivaló róluk. A falvak többsége esetében jó, ha legalább egy említésre méltó épület - általában templom - akadt, egyébként a javarészt eldugott helyen lévő, esetenként két-három tucatnyi házból álló településeket nem érintették a történelem viharai, tehát nevezetesebb események sem köthetők hozzájuk. Hozott anyagból dolgozom, igyekszem a legtöbbet kihozni belőle, nem tehetek róla, ha többre nem telik. Ezután a kis mea culpázás után vissza a türelemmel várakozó Hutásra, ahol az egyetlen említendő régebbi épület a temetőben látható, 1923-ból való görögkatolikus fatemplom.

Felsőmerse, Szent Kozma és Damján (eredetileg) görögkatolikus, most ortodox templom

  A 77-es főúton két kilométerre található, s az Ondava egyik főágának számító Mirossói-patak mellett fekvő Felsőmerse (1910: 464 rutén, 27 német, 6 magyar, 24 egyéb) Szent Kozma és Damján tiszteletére szentelt görögkatolikus temploma 1863-ból való. A temetőben álló templomot 2000 óta az ortodoxok használják.
  Alsómerse, Felsőodor és és Alsóodor településeken megállás nélkül áthajtva, legközelebb az Ondava és a Ladomér-patak találkozása környékén fekvő Felsővízköznél (1910: 407 rutén, 113 német, 107 magyar, 36 szlovák, 22 egyéb)

Felsővízköz, Alsóvízköz, görögkatolikus templom

álltam meg. De itt legalább három alkalommal. Az első megállás kényszerűségből történt, mivel a város széles bevezetőútján rendőrök állítottak meg igazoltatás céljából. De ha már lendületben voltak, a rendben talált iratok visszaadása után megszondáztattak. Pechük volt, mert értettem, hogy nagyon szerettek volna valami törvényelleneset találni az ősz hajú magyar fickó (személyem) körül, de nem tudhatták, amit én, hogy tudniillik bő negyvenhat éve egy csepp alkoholt sem ittam. Még sört se, soha, semmilyen alkalomból. Ital vonatkozásában beértem a mezei csapvízzel és a cukormentes kólával. Míg társa a következő kliensre vadászott, az amúgy szimpatikus rendőr háromszor fújatta meg velem a szondát, aztán rezzenéstelen arccal mutatta a digitális kijelzőt, amin csupa nulla sorakozott. Ez tehát nem jött össze. Lazán intett, hogy mehetek utamra. A következő megállásra az 1944-ben Felsővízközhöz csatolt, addig persze önálló Alsóvízköz (1910: 232 rutén, 19 magyar, 14 német, 11 szlovák, 33 egyéb - főleg lengyelek) területén, egy közepes méretű közpark szélén álló, 18. századi görögkatolikus templom fotózása miatt volt szükség. A harmadikra pedig a tankolás szüksége kényszerített rá, miáltal beálltam a városból kivezető 21-es út melletti benzinkútra, ahol 49 euróért 37 liternyi 100-as oktánszámú naftát töltöttem a tankba. Ez volt a negyedik felvidéki tankolásom.

Kapisó, második világháborús emlékmű

  Alig hagytam magam mögött a várost, máris rátérhettem az északra induló 3537-es útra, aminek az elején érdekes második világháborús emlékművet lehet látni. A széles betontalapzaton két szembeálló tank viaskodik egymással, s persze felül

Kapisó, második világháborús emlékmű

van a vörös csillagos szlovák, alatta pedig a legyűrt, német felségjelzésű lánctalpas. Mivel a kompozíciónak helyet adó terület Kapisóhoz (1910: 207 rutén, 10 német, 4 szlovák, 1 magyar, 6 egyéb) tartozik, ideírom a falu anyanyelvi adatait.
   Egyébként az emlékműtől másfél kilométerre eső Kapisón meg sem álltam,

Dobroszló, Szent Paraszkeva görögkatolikus fatemplom

hanem az északi szélén jobbra leágazó mellékúton a három kilométerre eső Dobroszlóra (1910: 123 rutén) mentem. A 2001-ben mindössze 41 állandó lakosú

Dobroszló, Szent Paraszkeva görögkatolikus fatemplom

falu büszkesége az 1705-ben épült, és a temetőben álló Szent Paraszkeva elnevezésű görögkatolikus fatemplom. A két oldalkápolna 1932-ből való.

Végcsarnó, Nagy Szent Vaszil görögkatolikus fatemplom

  Visszaautózva a 21-es úthoz, keletre indultam tovább, elhaladtam Ladomérvágása mellett, majd két kilométerrel odébb lefordultam a főúthoz közeli

Végcsarnó, Nagy Szent Vaszil görögkatolikus fatemplom

Végcsarnóra (1910: 145 rutén, 18 német) vezető mellékútra. A Nagy Szent Vaszil tiszteletére szentelt, zsindelyborítású görögkatolikus fatemploma a 18. századból

Végcsarnó, Nagy Szent Vaszil görögkatolikus fatemplom

való, és a dobroszlóihoz hasonlóan ez is a temetőben látható.
   A következő megálló a 21-es főúton egy kilométerrel odébb, a Ladomér-patak

Felsőhunkóc, Szent Szűzanya Elszenderülése görögkatolikus fatemplom

mellett fekvő Felsőhunkóc (1910: 240 rutén, 21 német, 8 magyar, 6 szlovák, 30 egyéb - lengyelek és cigányok) volt, aminek a 18. század végén épült

Felsőhunkóc, Szent Szűzanya Elszenderülése görögkatolikus fatemplom

görögkatolikus fatemploma (Szent Szűzanya Elszenderülése) az országút melletti temetőben áll. Az túloldalán egy újabb építésű, kőből készült másik görögkatolikus templom is látható.

Koróc, Védelmező Istenanya görögkatolikus fatemplom

  A temető mellett északra vezető 3543-as mellékúton fekvő Koróc (1910: 101 rutén, 3 német) Védelmező Istenanya nevű görögkatolikus fatemploma 1764-ből

Koróc, Védelmező Istenanya görögkatolikus fatemplom

származik, és ez is a temetőben van felállítva.
  Visszatérve Felsőhunkócra, utamat a Ladomérmezőig keletre tartó, ott hirtelen

Alsókomárnok, Szent Szűzanya Oltalma görögkatolikus fatemplom

északra forduló 21/E371-es főúton, a Ladomérba tartó Komárnik-patak mellett fekvő Alsókomárnok (1910: 220 rutén, 53 német, 13 magyar, 3 szlovák, 18 egyéb) felé folytattam. Szent Szűzanya Oltalma elnevezésű görögkatolikus fatemploma

Felsőkomárnok, Szent Kozma és Damján görögkatolikus fatemplom

1938-ban épült, és a környékbeli szokásoknak megfelelően a temetőben van felállítva.
   A lengyel határt jelentő Dukla-hágó felé tartó úton az Alsókomárnoktól négy kilométerre található Felsőkomárnok (1910: 178 rutén, 16 német) jött sorra.

Felsőkomárnok, a régi felvidéki-lengyel határ (Dukla-hágó) a lengyel Barwinek felé

A feltüntetett adatokból látható, hogy ez sem tartozik a gigantikus méretű települések sorába, kellemes kinézetű, Szent Kozma és Damján tiszteletére szentelt görögkatolikus temploma (szintén a temetőben) 1924-ből való, és a korábbi, 1700-ban épült, ám az első világháború alatt megsemmisült fatemplom

Felsőkomárnok, a régi felvidéki-lengyel határ (Dukla-hágó) a lengyel Barwinek felé

helyén áll. A településtől északra, szűk két kilométerre húzódik a régi felvidéki-lengyel (galíciai, gácsországi) határátkelők egyik legismertebbje, a Dukla-hágó. A hágón túl a lengyel Barwinekbe lehet eljutni. Azt viszont most sem értem, hogy a forgalmas kereskedelmi útvonalon fekvő szoros miért az innen 16 kilométerre

Felsőkomárnok, a régi felvidéki-lengyel határ (Dukla-hágó) a lengyel Barwinek felé

fekvő lengyel Dukla városkáról kapta a nevét? Elég volt egy pillantást vetni a ki- és befelé tartó két-két sávos közúton szinte folyamatosan elhúzó kamionokra, a kétfelől álló méretes vámépületekre, hogy az ember statisztikai adatok felmutatása nélkül is elhiggye, itt tényleg nagyban nyomják! Egy átlagos hétköznapon,

Felsőkomárnok, a régi felvidéki-lengyel határ (Dukla-hágó) a Felvidék felé

pénteken jártam ott, és ezt láttam, akkor vajon mekkora lehetett a jelesebb ünnepek előtt felpörgetett forgalom mértéke? Gondolom, olyankor lépésben haladó kamionokból álló sorok, dugók alakulnak ki - például a karácsonyi ünnepek előtti hetekben. Na, az lehet még egy szép látvány! A hágó tartogatott egy történelmi vonatkozású érdekességet is, ugyanis a nyugati oldali (tehát a Felvidék felé tartó) út mellett, az aszfaltcsíktól öt lépésre egy piros-fehér csíkozású, kék háromszöggel spékelt fémoszlop állt, középtájon ovális fémcímerrel, aminek a szélén a Republika Ceskoslovenska felirat futott körbe, a címer közepén egy ágaskodó koronás oroszlánnal, az állat szíve táján a szlovákok három halmos-kettős keresztes nemzeti jelképével. A finomabb lelkületű címerkutatók számára ez olyan csemege

Rózsadomb, Szent Miklós görögkatolikus fatemplom

lenne, amitől véresre nyalnák a szájuk szélét.
  A hágónál való alapos körülnézést követően visszajöttem a ladomérmezői elágazásig, ahol a 21-es főútról letértem a délkeleti irányba induló 3546-os útra,

Rózsadomb, Szent Miklós görögkatolikus fatemplom

amin két kilométer után befutottam a Komárnik-patak keleti mellékága által átfolyt Rózsadombra (1910: 140 rutén, 7 magyar, 6 német, 1 szlovák, 1 egyéb). Ez a Rózsadomb természetesen nem azonos a pest-budai vájt füleknek ismerősen csengő Rózsadombbal, de hát erre, gondolom, mindenki rájött. Itt viszont van olyan, ami a Gül Baba áldásos tevékenysége nyomán elnevezett budai dombon nem létezik, ez pedig az 1658-ban épült, Szent Miklósról elnevezett görögkatolikus fatemplom. A temetőben. Amikor az ember sokadjára lát ehhez hasonlót, úgy érzi elfogytak, vagy inkább elkoptak az olyan unos-untalan, mindazonáltal teljes joggal

Meredély, Szent Mihály görögkatolikus fatemplom

használt jelzők, mint a szép, a gyönyörű, a lélegzetelállító stb. Hát ennek a kis ékszertemplomnak az eszmei értéke minden flancos (budai) villáét felülmúlja, mert 1. ez szép, 2. autentikus, 3. régi, 4. népi munka, 5. stb.
  Az alacsony templomdomb mellől keletre induló 3547-es mellékúton két

Meredély, Szent Mihály görögkatolikus fatemplom

kilométer múlva Meredélyen (1910: 104 rutén, 2 német, 1 szlovák) voltam. Szent Mihály tiszteletére szentelt görögkatolikus fatemplomát 1777-ben építették, a

Mérfalva, Oltalmazó Istenanya görögkatolikus fatemplom

temetőben található, s kell-e mondanom, öröm ránézni. Érdekes, léteznek épületek, amiknek a láttán boldogságérzet önti el az embert, kicsit hevesebben ver a szíve, és jókedvében elmosolyodik. Mindezen reakciókat egy esztétikus megjelenésű kis templom váltja ki, na és persze a hozzá passzoló, kedves falusi

Mérfalva, Oltalmazó Istenanya görögkatolikus fatemplom

környezet. Nem a temetőre, hanem a tágabb környezetre gondolok.
  Visszatérve a rózsadombi elágazáshoz, innen továbbhaladtam délkeletre, a hat kilométerre eső, az Alacsony-Beszkidek északi részében található Mérfalváig

Mérfalva, Oltalmazó Istenanya görögkatolikus fatemplom

(1910: 162 rutén, 3 német, 1 magyar, 8 egyéb). Oltalmazó Istenanyáról elnevezett görögkatolikus fatemplomát 1770-ben építették, és a temetőben látható. Ez is a "hűha!" kategóriájú egyházi épületek közé tartozik, azok közé, amelyek közelében

Mérfalva, görögkatolikus temető

az embernek olyan érzése támad, hogy most szépen le kellene ülni valamelyik sírkő szélére, és órákon át csendben bámulni a templomot és a mesébe illő környezetét. Az itteni temető szolgált egy kis plusz ajándékkal, ugyanis mindjárt a templom mögötti első sír kőlapján Andrej Ferenc 1859-1922 Rest in Peace felirat és évszám olvasható.

Mákos, görögkatolikus templom

  Továbbmenve délre, a következő falu a két kilométerre található Peszternye volt, ami azért említésre méltó, mert utána két kilométerrel Sáros és Zemplén vármegye határára értem. Az első zempléni faluban, Sztaskócon áthajtottam, s csak a három kilométerrel utána következő, a Hocsanka-patak melletti Mákoson (1910: 177 rutén) álltam meg újra. Mákos falu a régi magyar közigazgatási beosztás szerint

Laborcrév, középkori templom és kolostor romjai

Zemplén vármegye mezőlaborci járásában fekszik, a manapság 575-ös számozású út mellett. Görögkatolikus kőtemploma 1863-ban (vagy 1836-ban) épült barokk/klasszicista stílusban. Az országút felől a patakot átívelő kis hídon lehet

Laborcrév, középkori templom és kolostor romjai

megközelíteni, mellette van a temető is.
  A települést magam mögött hagyva jó darabig nem álltam meg, csak a Havaj, Kispolány és Rokitóc után következő Laborcrévnél (1910: 424 rutén, 124 német,

Laborcrév, középkori templom és kolostor romjai

71 magyar, 30 szlovák, 1 román, 56 egyéb - lengyelek és cigányok). A falu a Laborc (patak, folyócska) jobb partján fekszik. Mákostól idáig 15 kilométernyi utat tettem meg. A település értékben és szépségben párját ritkító műemléke a ma romjaiban álló, de így is impozáns templom és kolostor. 1752 és 1761 között a már

Laborcrév, középkori templom és kolostor romjai

ittlévő régi templomot lebontották, helyébe nagyobbat, kőből épültet emeltek, s az akkoriban már szintén létező kolostort jelentősen bővítették. A templom és kolostor az első világháborúig sértetlenül állt, akkor katonák rombolták le. A pusztítás ellenére az épületekből maradt annyi, hogy tisztán látszódjék a terjedelmük és a felosztásuk. A romjaiban is nagyszerű épületegyüttes a Laborc folyócska keleti partján futó 559-es út közelében, a település déli részében látható.
  Tovább haladva északra, hét kilométer után befutottam az északról jövő Laborc és a kelet felől érkező, a Laborcba torkolló Vidrány-patak (Vidrány vize) mellett

Mezőlaborc, Szentlélek görögkeleti (ortodox) templom

fekvő Mezőlaborcra (1910: 677 rutén, 501 német, 255 magyar, 59 szlovák, 69 egyéb - főleg cigányok; vallás: 766 görögkatolikus, 218 római katolikus, 536 izraelita, 29 református, 12 evangélikus, 0 görögkeleti). Elsőként a Vidrány déli partja közelében emelkedő domb tetején álló, 1949-ben épült, a Szentlélek tiszteletére szentelt ortodox templomot fényképeztem. A Vidrány hídján átkelve,

Mezőlaborc, Nagy Szent Vazul görögkatolikus templom

a túloldali körforgalom közelében látható, 18. századi, klasszicista Nagy Szent Vazul görögkatolikus templom megörökítése következett. Gyors és kíméletlen, de legalább őszinte leszek: nem tetszett a város, mély ellenszenvet ébresztett bennem. Zsigeri utálatomnak ma sem tudom a valódi okát, de feltételezem, hogy a rengeteg új épület (főleg lakótelep jellegű épülethalmazokról van szó, amelyek közt nem egy igencsak szedett-vetett kinézetű volt) és a közéjük kevert, elenyésző számú régi épület közötti aránytalanság bosszantott fel. Istenem, van ilyen. Mindenkinek megvan a maga bogara. Ezért aztán a templomok fényképezése után az említett körforgalomból úgy húztam észak felé, mint akit puskából lőttek ki (némi képzavar).
  Szóval, a Laborccal párhuzamos 559-es úton száguldottam északra, mígnem a

Nagycsertész, a régi felvidéki-lengyel határ a lengyel Cheremcha felé

régebben önálló, mára Mezőlaborc részévé vált Boró és az önállóságát egyelőre őrző Laborcfő után elértem Nagycsertészt (1910: 798 rutén, 196 német, 1 magyar, 39 egyéb - főleg lengyelek). Magában a faluban nemigen akadt dolgom, ellenben

Nagycsertész, a régi felvidéki-lengyel határ

a főutcának számító 559-es út tovább haladt északra, a lengyel határ felé. Az igaz, hogy a már a faluban elkeskenyedő út aszfaltozása a település északi végében lévő távolságibusz-fordulónál véget ért, de a földút, amiben folytatódott, kocsival járható, láthatóan és érzékelhetően karbantartott volt. A régi felvidéki-lengyel

Nagycsertész, a régi felvidéki-lengyel határ

(galíciai, gácsországi) határra vezető két kilométeres utat könnyedén letudtam, s egyszer csak ott voltam a pléh Krisztusos kőkereszttel, határkövekkel és két, eső ellen védő kunyhószerűséggel felvértezett határon. A lengyelországi oldalon folytatódó földúton a másfél kilométerre fekvő Cheremcha faluba juthattam volna el. A határvonal lengyel oldalán álló, kinézetében kétoldalt nyitott, fedett kaput

Nagycsertész, a régi felvidéki-lengyel határ lengyel oldala

utánzó kunyhófélesége a magyarra fordítva "Jasliska község visszavár" körirattal búcsúzott a Felvidék irányába tartóktól (Cheremcha falu Jasliska község része), míg a nyitott sátorra emlékeztető másik menedék homlokzatára kihelyezett, szlovák nyelvű táblán a - szabad fordításban - "Isten hozott Nagycsertészen" feliratot olvashattam.

Palota, a régi felvidéki-lengyel határ a lengyel Radoszycze felé

  Visszatérve a határtól tizenöt kilométerre eső Mezőlaborcra, a körforgalomból a keletre tartó 575-ös úton jöttem ki, amin nyolc kilométer múlva a Vidrány-patak

Palota, a régi felvidéki-lengyel határ a Felvidék felé

melletti Palotán (1910: 346 rutén, 28 szlovák, 22 magyar, 13 német, 4 egyéb) voltam. A településen gyorsan áthajtottam, nem álltam meg, mert erősen csalogatott az innen körülbelül négy kilométerre húzódó régi felvidéki-lengyel (galíciai, gácsországi) határ. Nos, nagyon megérte a fáradságot, ugyanis a

Palota, a régi felvidéki-lengyel határ a Felvidék felé

szokásos határkellékek (jelzőtáblák, lengyel és szlovák határkövek) mellett véletlenül találtam egy igazi békebeli, még Nagy-Magyarország létezése idején felállított magyar határkövet. Előzetesen nem volt tudomásom a létezéséről,

Palota, 1893-as magyar határkő a régi felvidéki-lengyel határon

a helyszínen fedeztem fel, teljesen véletlenül. Miután végeztem az országút melletti szokásos fotózásokkal, utoljára körbenéztem a környéken, s ekkor akadt

Palota, 1893-as magyar határkő a régi felvidéki-lengyel határon

meg a szemem az úttól jó ötven méterrel odébb, a bozótos közepén nyíló tisztáson fehérlő obeliszken. Messziről nézve valami környékbeli fontos történés emlékművére gyanakodtam, s kíváncsiságból átgázoltam a térdig érő gazon.

Palota, 1893-as magyar határkő, a levésett felirat szövege: Magyarország

Leesett az állam, amikor a vélhetően a közelmúltban tisztára sikált obeliszk felső részén megpillantottam a régi, koronás magyar címert. A faragás sajátos vonalvezetése kétséget sem hagyott afelől, hogy ez bizony egy régről itt maradt,

Palota, az 1893-as magyar határkő a mai szlovák és lengyel határkő társaságában

mondhatni autentikus határkő, nem pedig egy újabb kori replika. Felül a balra dőlő keresztes királyi korona, alatta a címerpajzs, bal oldalán a hétszer vágott mező, jobb felén a hármashalom, tetején az apostoli kettős kereszttel. A tisztára csiszolt obeliszk vaskos, négyszögű talapzatán az 1893-as évszám látszott, viszont látszott az is, hogy az évszám felett volt valami felirat, amit vandál (szlovák nacionalista) kezek gondosan levéstek. Csak, hál' Istennek, nem eléggé gondosan. Ugyanis jobban szemügyre véve az összeroncsolt felületet, bizonyos távolságból és szögből egyértelműen kiolvasható volt a "Magyarország" felirat. Már a helyszínen csodálkoztam, hogy a 127 éves határkő miként élhette túl az elmúlt száz évet, hogy-hogy nem tüntették el a föld színéről, hogy senki se tudjon a valamikori létezéséről? A megoldás valószínűleg abban rejlik, hogy az obeliszk közelében látható két másik, vagyis a lengyel és a szlovák határjelzés közül a régi magyar határobeliszk két lépésnyire van a lengyel határkőtől, tehát jogilag lengyel területen áll. (Igyekeztem olyan fényképeket készíteni, amiken mindhárom határkő látható. Az egyik fotón például jól kivehető, hogy a fűből kilátszó, pirosra festett tetejű lengyel kő a mi obeliszkünk bal oldalán, attól két lépésre, míg a környező növényzetből jobban kiemelkedő szlovák szemközt, pár méterrel távolabb áll.) Lehetséges, hogy a szlovák hivatalos szervek a közismerten magyar szimpatizáns lengyelekkel való diplomáciai bonyodalmak elkerülése végett leállították a történelmi értékű magyar határkő teljes elpusztítására irányuló cselekményeket, s így a rongálás mértéke megmaradt az országnév eltüntetésének szintjén. A nem várt, nagyszerű ajándéktól virágos jókedvem támadt, szinte végigfütyörésztem a Mezőlaborcig tartó visszautat.

Csabaháza, Szent Mihály arkangyal görögkatolikus fatemplom

  A várost elhagyva, annak déli szélétől egy kilométerre rátértem a délkeletre induló 567-es útra, amin (Mezőlaborctól számítva) nyolc kilométerrel odébb a Laborcba tartó Vilsava-patak mellett fekvő Csabaházára (1910: 509 rutén, 39 német, 4 magyar) jutottam. A település az 1898-as KM-térképen Csabalócz-Sterkócz néven jelenik meg, ahol Sterkócz a déli falurész neve. Barokk stílusú, Szent Mihály arkangyal görögkatolikus fatemploma 1741-ből való, és a temetőben látható.
  Tovább haladva az úton, a hat kilométerre található Viravánál rátértem a három kilométerre, keletre eső Meggyfaluba (1910: 247 rutén, 8 német, 1 magyar, 11 egyéb; vallás: 259 görögkatolikus, 8 izraelita) vezető 3867-es mellékútra. 1776-ban barokk/klasszicista stílusban épült görögkatolikus temploma a falu déli részén

Meggyfalu, görögkatolikus templom

emelkedő temetődombon látható. Meggyfalu, régi nevén Olsinkó, szűk három kilométerre fekszik a lengyel határtól, apró patakja délre, a közelben elhúzó

Meggyfalu, görögkatolikus templom és a temető

Virava-patakba tart.
  Meggyfalu megtekintését követően még legalább két falut terveztem aznap felkeresni, csakhogy mire a viszonylag távoli, 21 kilométerre fekvő Vendégibe értem, leszakadt az ég. De keményen. Délután hatra járhatott, reméltem, hogy a vihar gyorsan kidühöngi magát. De nem, hét órakor - enyhébb periódusok beiktatásával - még javában zuhogott. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy ebből már nem lesz aznapi folytatás, autómmal félrehúzódtam az országút és a falun átfolyó Hosztovica-patak közötti füves sávra, ahol már állt előttem egy autó. Talán ötven méterre lehettem a patakon átvezető hídtól, amin egyébként a két kilométerre fekvő Telepócra akartam eljutni, de már biztos volt, hogy a feladat másnapra marad. Miután végleg feladtam, következtek a szokásos esti tevékenységek, úgymint hazatelefonálás az asszonynak, egy újabb adag csilis babkonzerv elfogyasztása, illetve a kocsi belsejének éjszakai szállássá való átalakítása. Mire leszállt az este, az esőcseppek aritmiás kopogásától elálmosodtam annyira, hogy bátran belefoghattam az alvásba. A kocsimmal aznap 270 kilométert tettem meg.

    

                 Blogom a következő (befejező) bejegyzéssel folytatódik!